Part Nine :)

Itt a kilencedik rész:)
Gondoltam, legyen mit olvasni :)

~Várom a  komikat :)

~ Bix

Part 9*

Hitetlenkedve néztem Trevor-ra és próbáltam felfogni szavainak értelmét. Már egy ideje beszélt. Alighanem Párizst magasztalta. Én ezt nem hallottam, egyszerűen letaglózott a dolog, azt sem tudtam eldönteni, hogy örüljek-e neki.

„Milyen hülye ötlet!- gondoltam magamban, miközben Trevor mozgó száját figyeltem.- Két napja ismerem és menjek el vele Párizsba?”

Igen. Vele, ugyanis a másik jegyen az ő neve állt. Lenéztem a kezemben tartott lapokra, hirtelen kedvem lett volna széttépni őket. Rám tört egy érzés.... Az, amikor valamit szeretnél megtenni, de nem lehet...és ez a két érzelem addig viaskodik, mígnem teljesen felemészt...

Nem hallottam a szavait, másra koncentráltam kifinomult vámpírfülemmel a szökőkútra és a benépesülő utcák zajára... Ő meg csak beszélt és beszélt. Észre sem vette, hogy nem figyelek rá.

Magamban elképzeltem, mit szólna ehhez Damon és akkor valami feléledt bennem... Féktelen harag.

„Cessze meg! Én nem játszom többet a jó kislányt!”

Felpattantam a padról és a kezemet nyújtottam Trevornak.

Kétkedve nézett rám és egy kicsit úgy, mintha meg lennék bolondulva. De azért elmosolyodott és megfogta a kezem. Rám tört a bűntudat, amikor az ujjait az enyéimbe kulcsolta, de elhessegettem az érzést.

„ Vajon most kikapcsoltam?”- töprengtem el egy pillanatra. De aztán észbe kaptam és tudtam, hogy nem... Ha megtettem volna akkor nem éreznék semmit, még bűntudatot sem... Az pedig, bár minimálisan de jelen volt.

- Hova viszel?- kérdezte mosolyogva.

Megvontam a vállam és felmosolyogtam rá. Körbenéztem a főtéren és lehervadt a mosoly az arcomról. Caroline állt az egyik ajándékbolt előtt, leesett állal, kitágult pupillákkal. Tudtam, alig várja, hogy kérdőre vonhasson.

Ha önmagam lettem volna barátságosan odaintek neki, így azonban elfordultam és a másik irányba húztam Trevort- keresztül néhány bokron- mivel, nem voltam önmagam, az ő társaságában más voltam, vele nem szorultam védelemre.

A szívem megállás nélkül loholt, a lélegzeteim száma alig bírta követni, ahogy a kezét szorítottam...

Behúztam az egyik élelmiszerboltba. Bevásároltam és közben beavattam a tervembe:

- Kimegyünk az erdőbe.

- Minek?- nevetett fel.

„Milyen jókedve van valakinek”

- Csak, most én jövök egy meglepetéssel.

- Tényleg, mit szólsz a jegyekhez? - a hangjában izgatottság bujkált.

Rápillantottam, majd elengedtem a kezét, hogy a félig teli kosarat átvehessem sajgó jobb kezemből a balba.

A kérdés villámcsapásként ért. Egészen megfeledkeztem róla.

Na jó azért nem teljesen, de igyekeztem kizárni. Nem akartam megbántani, ezért idiótán kitérő választ adtam.

- Ha itt végzünk, elmehetünk a bárba, szükség lesz egy kis hangulatcsinálóra.

„Tiszta hülye vagyok!”

Felnevetett, majd vette a lapot és nem kérdezett többet erről.

Amikor mindent bevásároltunk a nagy piknik-kosarat a kezébe nyomtam és berohantam az erdőbe.

Végül egy gabonatábla előtt fékeztem le. Csak pár pillanatba telt mire megérkezett.

Gyönyörű hely volt, még anyuékkal fedeztük fel. Dél felé járt az idő, szerencsére a kis dombon, ahol piknikezni szándékozom és ahol éppen álltam árnyék uralkodott. Felpillantottam a fölénk magasodó mohás törzsű fákra, majd vissza a veteményre. Körös-körül, ameddig elláttam gabonaföldek nyúltak a horizontig. Elmosolyodtam. Majd Trevorra néztem, neki is tetszett a látvány .

Letette a kosarat és elém lépett, eltakarva előlem a csodás kilátást.

Mélyen a szemembe nézett, az övé elbűvölt. Egész nap el tudtam volna nézegetni. Felemelte egyik kezét és tétován felém nyújtotta. Ujjainak meleg érintése égette a bőröm. Lenéztem a földre zavaromban, majd ismét fel rá.

Elmosolyodott, majd ujját lejjebb csúsztatva hozzáért az ajkamhoz. Megrándult a szám széle, mire rögtön elhúzta a kezét, elfordult a búzatáblára nézett, majd lehuppant a földre.

Követtem a példáját és leereszkedtem a selymes fűre. Néztem erős kezét, ahogy gyengéden megfogja a borosüveg nyakát, aztán felém nyújtja. Elvettem tőle. A kezünk egy pillanatra összeért. A számat egyetlen vonallá préselve lesütöttem a szemem. Elhúztam az üveget. Puszta kézzel kinyitottam és nagyot kortyoltam belőle.

Elkapta az üveg fenekét, kirántotta a kezemből és rosszallóan mosolygott.

– Még csak dél van.

– Nem érdekel.- nevettem fel és próbáltam visszacsórni az üveget, de ő gondosan belefektette a kosárba.

Lemondóan lebiggyesztettem az ajkam.

– Csináld csak megint! -kért és értetlen pillantásom láttán felnevetett.

– Mégis mit?- jókedve ragadósnak bizonyult.

– Azt az ajakbiggyesztést, olyan voltál mint egy kismacska!- a mondat végét lehalkította, leste megbántódtam-e.

Eszem ágában sem volt, sőt tetszett amit mondott, Damon száját mikor hagyta volna el ilyen kijelentés?

Szívből kacagtam és még egyszer lebiggyesztettem az ajkam, majd a vicc kedvéért nyávogtam is egy kicsit.

– Rendben.- az államat ütögetve gondolkodtam mit találhatnék ki neki. Kimondtam ami eszembe jutott.- Te meg egészen olyan vagy mint egy oroszlán.-tetszett ez a játék.

– Ne is mondd!- kiáltott fel huncutul és a hajába túrt.- Mint egy szénakazal!

Előrehajoltam és beletúrtam a hajába. Át sem gondoltam mit teszek, így nem csoda, hogy megmerevedett, hisz ez nekem is meglepetés volt. Kitartóan és kíváncsian várt, miközben pillantása végigcsúszott az arcomon. A szemében megcsillant valami. Mintha azt mondaná: „ Na most mi lesz?”

Tisztában voltam vele, hogy meg kéne állnom de nem tettem. Körkörös mozdulatokkal simogatni kezdtem a tarkóját, a haja selymes volt és gyönyörű, ahogy a fák ágai között átszűrődő nap megcsillant rajta. A szemébe fúrtam a pillantásom és megfagyott az idő. Csak bámultuk egymást, elveszve a tekintetekben. És akkor előrehajolt és...

Éles suhogás hasított a csendbe, a mellettem lévő borosüveg ezer darabra tört, vörös foltot hagyva maga után a földön, ahogy egy karó eltalálta...