8.rész :)

Tádáám 8.rész!

Az időérzékemnek annyi, szóval fogalmam sincs, hogy ez a rész hamarinak vagy elkésettenek számít- e az előzőhöz képest.
Táborban voltam :)

Ami biztos, hogy itt van a 8.rész, amit remélem sokan és szívesen fognak majd elolvasni :)

Időről- időre fontosnak tartom elmondani:

A KÉPEK NEM AZ ENYÉMEK :)

nem akarok majd ebből problémát :)

Na, ennyi lenne! Jó olvasást :)

xoxo~Bix.
Elena csengőhangja :)

Part 8*

A Mystic Falls-i hotelben ébredtem, ami találóan a Zöld Éden nevet viseli, mivel majdnem az erdő közepén áll. Néhány pillanatig elgondolkoztam azon, hogy kerültem ide, miért nem Damon mellett vagyok a szobájában, de hamar eszembe jutott, hogy összevesztünk.

Mondjuk nem volt pohárdobálás és szekrényajtó zúzás, még csak hangos szavak sem, de mégis úgy éreztem, hogy összevesztünk.

Kisöpörtem egyik félig hullámos tincsemet a szememből és kinéztem az ablakon. Az egyik ablak előtti fenyő sejtelmesen hajladozott a reggeli kellemesen hűvös szélben árnyékot vetve a takarómra. Felnyögtem, ahogy a fejembe belehasított a fájdalom.

„ Kétségkívül másnapos vagyok...”

Ahogy ezt gondoltam hirtelen beugrott:

„Trevor!”

Nem tehettem róla, rögtön megfordultam és a mellettem lévő helyre koncentráltam. Megkönnyebbültem, amikor láttam, hogy csak a kicsit gyűrött takaró van ott. Elvégre Damon még mindig afféle párom...

Feltápászkodtam és nagyot sóhajtottam, amikor végre ülő helyzetben találtam magam. Felnéztem az ágy feletti antiknak látszó olcsó kínai órára. Fél tízet mutatott.

„Áh, hagyom a francba az egészet, úgy sincs semmi dolgom...”- gondoltam, azzal egy nagy lendülettel visszazuhantam a párnák közé. Lehunytam a szemem és próbáltam kizárni a szemhéjamat csiklandozó napsugarakat, amikor felhangzott egyik kedvenc számom vélhetően a telefonomból.

Kipattantam az ágyból, ami azt illeti kicsit meg is szédültem. Fekete pontok ugráltak előttem, miközben a telefon még mindig kitartóan csörgött. Amikor kitisztult a látásom a mobilom után kutatva körberohangáltam a szobát. Végül az éjjeliszekrény egyik fiókjában találtam meg, néhány földnyom volt rajta.

„ Biztos elejtettem, amikor a hotel felé botladoztam hihetetlen józanságomban”- mosolyogtam a gondolatra.

A vidámság azonban hamar eltűnt az arcomról, amikor Damon nevét láttam,a kijelzőn virítani.

Habár vagy 5 perce kerestem a mobilom még mindig kitartóan szállt a hangszóróiból a dallam. Csak egy pillanatig haboztam, aztán kinyomtam. Kicsit megnyugodtam, amikor a zene elhallgatott. Fehér telefonom az ágyra dobtam és a fürdő felé vettem az irányt.

A ruháim a padlón hevertek, útközben kapkodtam fel őket. Mire a fürdőbe értem már csak a dzsekimet nem találtam. Pedig azt imádtam, fekete bőr volt kis szegecsekkel kiverve. Elég drága volt...

Kicsit szomorúan, ugyanakkor reménykedve, hogy még meglesz léptem be a fürdőbe és kezdtem hozzá a zuhanyzáshoz.

Röpke fél óra múlva már a hotel előtt álltam a madárhangtól zajos erdőben, miután elkészültem és leadtam a kulcsokat. Fogalmam sem volt mit kezdjek ezzel a nappal.

A telefon újra megszólalt a zsebemben én pedig Damon neve láttán- már fontolóra sem véve a dolgot- kinyomtam.

Kicsit dühösen indultam el a vékony úton, ami közvetlenül a város szívéből indult és a hotelnál ért véget. Közben élveztem, ahogy az egyre melegebb szél felfrissíti az arcom.

„Néha jó vidéken élni”-szippantottam nagyot a friss levegőből.

Eszembe jutott milyen volt New Orleans és- gondolatban- rögtön visszavontam az előbbi kijelentésemet. Világéletemben egy óriási nagyvárosban akartam élni. Ahol mindig rengeteg az ember, ahol mindig történik valami, egy város ami sosem alszik...

Gondolataimat a telefon újabb csörgése szakította félbe. Amíg a zsebemből kotortam elő a készüléket elhatároztam, hogy keményen beolvasok Damonnek, hogy végre hagyjon békén.

- Na idefigyelj, ha már kétszer kinyomtam az azt jelenti, hogy nem akarok veled beszélni, világos?- dühömet főleg a keserűség és csalódottság szülte, mivel tegnap már úgy éreztem, nem szeret. A haragtól szinte már zihálva vártam a választ, de csak meglepett csend „szólt” a vonal másik végéről.

- Már beszélni is elfelejtettél, vagy mi van?- ráztam meg a fejem tehetetlenül.

- Elena... én csak...- a hang nagyon kicsit ismerős volt, de nem Damon volt az... Kapkodva eltartottam a fülemtől a mobilt és a kijelzőn lévő- számomra ismeretlen- számra meredtem, értetlenül.

„Nem! Nem! Nem!”- kezdtem bepánikolni.

- Izéé.. Trevor... Bocsánat! Én csak.. azt hittem az egyik barátom vagy.... aki...- kezdtem zavartan és esküdni mertem volna, hogy elpirultam, közben pedig átfutott az agyamon, honnan jutott eszembe, hogy Trevor az.

Félbeszakított. Hangjából inkább vidámságot hallottam ki, mint neheztelést.

- A barátaiddal így bánsz? Úhh.. , ha tudom inkább nem hívlak fel.- a hangja mosolygott, így tudtam, hogy nincs okom az aggodalomra.

- Tudod ez a barátom... nos megbántott, talán ezért is töltöttem, veled a tegnap estét.

- És milyen jó este volt.- jelentette ki aztán egy pillanatra elhallgatott.- Mármint nem azért, mert velem töltötted, nem vagyok ennyire egoista.- nevetett.

- Miért hívtál?

- Meglepetésem van a számodra.

Megmagyarázhatatlan és még számomra is ismeretlen okból gyorsabban kezdett verni a szívem.

- Találkozzunk a városi parkban- ajánlotta én pedig gondolkodás nélkül igent mondtam.

Hamar odaértem, de ő már várt rám. Mosollyal az arcomon köszöntem, majd letelepedtem mellé a padra, ami a szökőkút felé nézett. Azonban mielőtt leültem észrevettem, hogy valami van mellette a padon, valami fekete.

Mikor megérkeztem köszönt és azóta nem szólt hozzám a szökőkútból feltörő apró cseppeket nézte, ahogy a nap átsüt rajtuk, pillanatnyi aprócska szivárványokat hozva létre.

- Ezt tegnap a bárban hagytad.- mosolygott rám végre, majd a kezébe vette az eddig mellette lévő holmit, a kabátom volt az.

- Az meglehet, de hogy lehet nálad, hisz te hamarabb elmentél mint én.

- Ott reggeliztem.- a válasz annyira hétköznapi volt, annyira egyszerű, hogy elöntött egy nosztalgikus érzés, visszagondoltam, milyen volt amikor még ilyen hétköznapi dolgokról kellett beszámolnom nekem is, amikor a legérdekesebb dolog, ami velem történt az volt, hogy a vegyesboltban rám mosolygott egy helyes srác. Bezzeg most... Silas.

Hideg futott végig a hátamon, amikor eszembe jutott a neve és az, hogy még mindig nem jelentkezett, szerencse, hogy Jeremy elutazott, őt legalább már nem kell féltenem.
 Félelemmel vegyes aggódással pillantottam vissza Trevor arcára, amin elidőzött a tekintetem, és ahogy a szeméhez értem Silas is kiment a fejemből... minden kiment a fejemből. Zöldes szemétől megnyugodtam. És egyszer csak.

- Hahó! Elena!- hallottam a hangját.- Itt vagy? Merre jársz?

Pislogtam néhányat és elkaptam a szemem előtt hadonászó kezét. Legnagyobb meglepetésemre nem húzta el.

Másik kezével könnyedén felkapta az ölében tartott dzsekimet és felém nyújtotta. Borzongás futott végig rajtam, amikor megsimította az ujjaim.

Kis bűntudattal gondoltam Damonre. Még akkor sem engedtem el meleg, férfiasan érdes kezét, amikor elvettem tőle a ruhadarabot. És ő sem akart elereszteni.

- Nézd meg, nem vettek-e ki valamit a zsebéből- tanácsolta és elhúzta a kezét, hogy az enyém újra használható legyen.

- Sosem tartok semmit a zsebében- motyogtam, de azért beletúrtam a bal oldali zsebbe.

Üres volt.

- Na látod!- kiáltottam diadalmas mosollyal, viccelődve.- Nincs benne semmi, nem is volt.

Sejtelmes félmosoly bujkált a szája jobb sarkában és felette megjelent egy gödröcske.

Teljesen belefeledkeztem... Így csak tompán érzékeltem, hogy arra kér kutassam át a másik zsebet is.

Lomhán megtettem, miközben az arcomon unott arckifejezés ült. Aztán hirtelen kikerekedett a szemem és a szám elnyílt meglepetésemben.

A zsebben volt valami...Valami papírlap... Nem is egy! Kettő! Értetlenül fogtam meg a szélüket és tétován kihúztam őket.

Nem jutottam szóhoz, amikor a kezemben lévő papírra szegeztem a tekintetem.

Ugyanis a kezemben ott hevert két darab repülőjegy Párizsba...

És az egyiken az én nevem szerepelt...