And.. Tenth ! :)

Jöhet a 10.rész?:)

Remélem a válasz igen :D

Komizni ér:)

~Bix

Part 10*

– Mi a...?- kezdte Trevor, de nem tudta befejezni, mert a következő karó a feje mellett zúgott el. A szívem a torkomba ugrott, lehengeredtem Trevor-ról és melléhuppantam ijedtemben. Jeremy hangos kacagására hátrálni kezdtem és egyenesen nekikoppant a fejem az egyik vastag törzsű fának. Csak egy pillanatig éreztem a meleg vért a fejemen, aztán a seb begyógyult.

Trevor még mindig pár lépéssel előttem térdelt az öcsém felé fordulva. Összeszűkült a szemem úgy néztem a jelenetet. Jeremy halál nyugodtan magasodott fölénk.

És az előbbi nevetése... ő nem Jeremy. Szóval itt van...újra megpróbál megölni.

– Silas!-sziszegtem a fogaim között, a düh egyre nőtt bennem. Fejezzük csak be! Ezt kívántam, de ő játszadozni akart... Ahogy kiejtettem a nevét Trevor összerezzent, majd hitetlenkedve fordult hozzám. Én csak egy pillantást vetettem rá, majd még inkább hozzásimultam a fához.

– Mi folyik itt, Elena?

A nevem hallatán kelletlenül rápillantottam és összeszorított fogakkal és kitágult szemekkel igyekeztem a tudtára adni, hogy meneküljön. Nem értette, nem mozdult. Miért ilyen értetlen? Dühös voltam rá, nem akartam még valaki halála miatt felelős lenni. Trevor visszafordult az öcsémhez, aki eddig némán figyelte az eseményeket., most azonban megszólalt.

– Drága nővérkém, milyen régen találkoztunk!

Szóval megmarad a szerepében... Felőlem! Úgyis tudom ki ő.

De zavart, nem vagyok a nővére, ne becézgessen, hagyjon békén vagy:

– Gyerünk! Tedd meg!

-kérleltem és komolyan is gondoltam, habár a szívem a torkomban dobogott, a halál vagy a túloldal vagy akármi is várjon rám kellemesebb lehetőségnek tűnt. Bonnie is ott van , Jeremy látja a szellemeket. Beszélhetek vele. Keserű lett a szám íze, könnyek szöktek a szemembe, de én keményen nyeltem őket és nem sírtam! Azért sem!

Féloldalas mosolyra húzta a száját, flegma mosolyra, ami annyira idegesített öcsém kedves arcán.

– Mit tegyek meg?

Trevor is kérdőn felém fordult, látszott rajta, nem érti mi folyik itt és az is, hogy komolyan fontolóra veszi, hogy szóba álljon-e még velem az életben valaha. Reméltem, hogy nem fog. Nem lenne ekkora veszélyben. Elöntött a szégyen, amiért látnia kell mi kísért engem.

- Ölj meg, ha bosszút akarsz!-szaladt ki a számon, a hangom alig volt több suttogásnál.

Felkacagott, halkan vészjóslóan.

– Miért könnyíteném meg a dolgod?

Azzal nekem rontott, megragadta a torkom, lassan felemelt a földről és nekiszorított a fának, ami immár nem biztonságot nyújtott, hanem börtönt jelentett. Be voltam zárva az „öcsém” és a törzs közé. Levegőért kaptam. De egy csepp nem sok annyi oxigén sem jutott a tüdőmbe.

Trevor meglepett kiáltást hallatott, de -a szemem sarkából-láttam, hogy nem mozdul.

Nem éreztem, hogy elárult volna, nem volt kötelessége megtenni, megvédni.. Megakadályozni a halálom.

– Nem akarom,hogy meghalj!-vicsorogta Jeremy.

Már egy ideje nem kaptam levegőt, nem is zavart annyira, de a szorítása elviselhetetlen volt. Égette a torkomat, de most meglepődtem. Megilletődve pislogtam és próbáltam felfogni a szavak értelmét.

Csak néztem ahogy Jeremy tekintete végigcsúszik az arcomon és akkor..

Trevor nekiugrott. Hátulról. De ahelyett, hogy nekem csapódtak volna mindketten teljes súlyukkal Trevor hátrarántotta a nyakánál fogva. A szorítás engedett és a levegő fájdalmasan áramlott át a légcsövemen a tüdőmig.

Felköhögtem, könnyek gyűltek a szemembe.

Gyorsan megdörgöltem az egyiket, hogy legalább fél szemmel lássam, hogy mi történik.

Trevor a földön feküdt és immár Jeremy az ő nyakát szorította.

– Ne! - kiáltottam, de rögtön meg is bántam, a szavak éles pengeként égették a torkom, a szám.

Jeremy hátrakapta a fejét rám nézett, majd egyetlen mozdulattal, felemelte Trevort vagy fél méterre a földtől.

Hátrahőköltem. Hitetlenkedve pislogtam és kerestem valamit, amivel fejbe vághatom Silast, ugyanis nekem háttal állt. Nem akartam kihagyni a lehetőséget.

Megakadt a szemem a félig széttört borosüvegen és felkaptam a földről.

Az éles széle belemart a tenyerembe, de ez most nem volt fontos. Nagy levegőt vettem és lendítésre emeltem a karom.

Hatalmas erővel csapott az arcomba, a fájdalomtól csillagokat láttam és megszédültem. Elejtetem az üveget, ami további darabokra tört. Lenéztem a zölden csillogó csonkokra.

Aztán felpillantottam. Előttem Stefan állt. Meleg barna szemében most düh lobbant.

Elnyílt a szám meglepetésemben.

Mintha megbánás villant volna a szemében, de nehéz volt komolyan venni, hogy még mindig Trevor nyakát szorongatta. Amint meglátta a megértést , a felismerést ismét az arcomba csapott. A fájdalomtól immár térdre estem. Egyenesen a szilánkokra.

A szemem előtt Trevor lába kalimpált. Nem maradt semmi erőm, úgy éreztem itt a vége.

Mégis felálltam és kómásként néztem a jelenetet. Stefan visszafordult új ismerősömhöz és a tekintete megállapodott a nyakán. Pontosabban a medálon, ami annyira furcsa volt és elütött Trevor egész személyétől. A fény megcsillant rajta, Stefan felszisszent, aztán semmivé vált.

Trevor fájdalmas nyögéssel zuhant a földre, a lábam elé...

Térdre vágódtam és a kezembe fogtam az arcát. Tekintete félelmet tükrözött, értetlenséget.

– Ki.. ki volt ez?- kérdezte és felköhögött.

– Én el akartam mondani...- kezdtem.- Csak...

Nem tudtam folytatni. Mit mondjak? El akartam mondani csak nem mertem mert féltem, hogy elmebetegnek tart és itt hagy. Nem szórakoztat, nem dobja fel a napjaimat többé, amik a komor magánytól voltak szürkék. Igenis vele akartam lenni, olyan volt, mintha ő adna erőt nekem, egy jó barát... vagy...

Nem tudom! Még nem! Azt tudom, hogy most én is önző vagyok önzőbb mint bárki más, ahogy itt szorongatom a kezét és kutatom rajta a sérülések nyomát, önző, mert tudtam, hogy visszajön, mégis vele voltam, egy tudatlan, ártatlan vámpírral!

Gyorsan körbenéztem. Sehol senki. Az erdő bosszantóan olyan volt, mint előtte. Leszámítva a törött borosüveg-csonkokat és a szétzilált piknik-kosarat.

Figyelmesen várta, hogy folytassam. Már nem is köhögött.

– Ez, egy bonyolult dolog.

Rosszallás csillant a szemében, mintha azt mondaná: „Fel tudnám fogni, bármennyire is bonyolult!”

Nem voltam fair. De nem érdekelt.

Felsegítettem a földről, figyelmen kívül hagyva követelő tekintetét, azt hogy válaszokat akar.

 Így már ült. Megtámasztottam a hátát. Elhúzódott, és a piknik-kosárból zsebkendőket vett elő.

Legnagyobb meglepetésemre gyengéden törölgetni kezdte a vért az arcomról. Nem sebesültem meg... jobban mondva megsebesültem, de már a sebek begyógyultak, csak a vér...

Bűntudatom volt, hogy ilyen jó hozzám, eltoltam a kezét és dühös mozdulattal letöröltem a maradék mocskot az arcomról.

Megállt a mozdulatban és csak nézett rám.

Ott voltunk ketten, a csendes erdőben, a hátunk mögött a végtelen gabonamezővel, csata nyomaival körülöttünk és nem tudtunk megszólalni.

Hirtelen sírásra görbült a szám.

– Sajnálom, én csak... sajnálom, az én hibám, az egész, az én hibám.- mellemből zokogás szakadt fel, könnynek gördültek a szememre.

Tudtam, hogy nem esett komoly baja. Magam miatt sírtam. És ha eszembe jutott, hogy ez is milyen önző dolog, csak még jobban zokogtam.

Könnyedén, magától értetődően vont a mellére. Hallottam, hogy ver a szíve. Megnyugtató volt, lassú.

El akartam húzódni, de nem engedett. Én pedig végül megadtam magam és belefúrtam könnyes arcom szürke pólójába. Homlokom bőrét véletlenül súrolta az a nehéznek tűnő, fémes színű medál, ami tulajdonképpen- egyelőre- megmentette az életünket.