Tudom, régen volt rész! DE most meghoztam veszekedés és egyéb finomságok!
Damon is feltűnik!:)
Part 11*
Visszamentem
a Salvatore-házhoz. Vissza kellett mennem. A cuccaimért biztosan.
Nem mehetett ez így tovább. Nem volt semmim, amit felvehetnék. A
szállodai törülközőket és fürdőszobai dolgokat használtam...
"Brrr..."
És
hiányzott a kedvenc samponom meg a fésűm... Meg úgy minden!
Szóval
elhatároztam, hogy nincs mese elmegyek a Salvatore- házba,
összepakolok és elhozom, ami engem illet. Tökmindegy kin kell
átverekednem magam értük.
Nagyot
szippantottam a kora esti levegőből és felnéztem a ház
homlokzatára. Lehetett vagy kétszáz éves.
Miután-
csodával határos módon- Silas eltűnt, mint a kámfor, mikor
meglátta Trevor nyakláncát, megmondtam új ismerősömnek, hogy
dolgom van. Megbeszéltük, hogy később a Grillben találkozunk,
aztán eljöttem. Útközben sikerült jól felhergelnem magam, így
elég dühösen érkeztem volt lakhelyemhez. Direkt nem az otthon
szót használtam...
Bizonytalanul
álltam az ajtóban, de amikor bevillant milyen szaga van a szállodai
szappannak mindent elfelejtve, mélyet sóhajtva léptem be. Vagy
talán helyesebb a rontottam be kifejezés.
Nem
néztem körül a nappaliban. Automatikusan pakolgatva a lábaim az
emeletre tartottam. Damon egyelőre még nem toppant elém. Ha mégis
felbukkan tuti ideges lesz az utóbbi két napban a tőle jövő
hívások és üzenetek figyelmen kívül hagyásáért.
Valahogy
most nem tudott érdekelni. A lépcső tetején jobbra fordultam.
Erre van a szobám, vagyis a vendégszoba.
Gondolkodás
nélkül nyitottam be a helyiségbe. Minden a helyén volt, semmi sem
változott és semmi sem volt más. Kivéve az ágyon ücsörgő
Damont. A kezében kristálypohár.
"Nem
is ő lenne"- gondoltam.
Már
éppen szóra nyitottam a szám, amikor felnézett. Lassan. Semmi
kétség, tudta, hogy én vagyok az. Fogadni mernék, hogy már várt
rám. Biztosan végighallgatta,
ahogy kinyitom az ajtót, balra fordulok...felmegyek a lépcsőn. Ott
egy jobbkanyar és már itt is voltam. Farkasszemet néztem vele.
Félmosolyra húzódott a szája. Felnevetett, halkan, furcsán. Majd
beszélni kezdett.
-
Kit látnak szemeim, csak nem a csodálatos Elena jött vissza?-
felállt az ágy széléről. A tekintete zavaros volt.
"Részeg.
Semmi kétség"
Mélyet
sóhajtottam és a szemébe fúrtam a pillantásom. Lélekben
felkészültem a haragjára. Nem kellett sokat várnom. A düh szinte
kirobbant belőle.
– Oh,
csak nem kíváncsi
vagy rám? Hogy is mondhatok ilyet Miss Gilbert tojik a fejemre,
igazam van?- köpte a szavakat. Gyorsan beszélt, hadarva, hamar el
akart mondani mindent mielőtt félbeszakítom.- Figyelj, én
rohadtul leszarom, hogy te mivel
törődsz ezentúl és
mivel
nem! Megpróbáltalak megvédeni! De nem csak most, hanem százszor
és ezerszer is! Vérfarkas mérget
döftek belém, megkínoztak, megvertek és én eltűrtem! Érted!-
kis szünetet tartott köpni- nyelni nem tudtam, rádöbbentem,igenis
durván viselkedtem Damonnel.
"A
francba! Azt tudtam, hogy valami megváltozott bennem. Megváltoztam.
De hát ennyire?!"
Csak
néztem Damon gyönyörű kék szemét, elnyílt, ziháló ajkát.
Szeme színét akaratlanul is összehasonlítottam Trevoréval. Mint
aki kómából ébred ráztam meg a fejem, arra eszméltem, hogy
Damon újra beszél.
-...és
azt mondtad, hogy szeretsz, már ne is haragudj meg szívecském, de
ezek után a szavak után nem azt vártam volna, hogy két teljes
napig teszel a fejemre, meg a kísérleteimre, amik arra irányultak,
hogy beszéljek veled. Ráadásul egy tökidegen paraszttal mászkálsz
már egy ideje, ne tagadd, Caroline látott titeket és bár...
– Eszem
ágában sincs tagadni és Trevor nem paraszt!- tört ki belőlem a
düh, eddig bírtam a sértéseket és a szemrehányásokat, amik
eddig záporoztak a fejemre.
Azonnal
válaszolt.
-
Szóval az édeskének neve is van?- közelebb lépett és
incselkedve megfogta az egyik hajtincsem
.- Az a nagy büdös
helyzet...- kezdte, miközben a hajamat csavargatta az ujjával.-
hogy neki csak egy dolog miatt kellesz.
Fellángolt
bennem a düh, kikaptam a kezéből a hajam és hátat fordítottam
neki, mielőtt pofon
vágom.
Megkerültem
az ágyat és a másik oldalon leguggolva előkotortam a bőröndöm
a bútor alól. Rá sem néztem Damonre.
„Mivel
vágjak vissza neki?”- kattogott az agyam.
Gyakorlott
mozdulattal húztam ki a bőrönd cipzárját és a szekrényemhez
léptem. Szerencsére nem volt sok cuccom. Nem bajlódtam a
hajtogatással egymás után hajigáltam a bőröndbe a kabátokat,
fodros és kivágott felsőket, nadrágokat és szoknyákat válogatás
nélkül.
– Szóval
ennyi volt?- Damon lemondóan csapta le poharát a
fésülködő-asztalra.
Nem
válaszoltam, csak mélyet sóhajtva elléptem mellette.
Végigrobogtam a folyosón egészen a fürdőig. Már a fogkrémemet
fogtam, amikor megállt az ajtóban.
– Elena,
én... én...-küszködve kereste a szavakat. Majdnem megsajnáltam,
de csak majdnem. Azok után, amiket mondott és hogy visszautasított
nem akartam sajnálni.- Én nem akarom, hogy vége legyen.
Éppen
a fésűmért nyúltam, most megállt a kezem a levegőben.
Hitetlenkedve
emeletem rá a tekintetem.
– Miért
lenne vége?- ártatlan volt a hangom.
A kérdést
akaratlanul-meglepetésemben-tettem fel. De meg is bántam rögtön.
Lesütöttem a szemem és tovább pakolásztam.
– Emiatt
a...- komoly erőfeszítésébe került, hogy ne használjon valami
nyomdafestéket nem tűrő szót. Gondolatban jutalmaztam az
erőfeszítését, mégis újra elléptem mellette és visszamentem a
szobába.
A
fürdőszobai cuccokat a bőröndbe dobtam és hozzáláttam az
éjjeliszekrény és a fésülködő-asztal kirámolásához.
Éppen
a sminkcuccaimat szedegettem össze-amiket egyébként egy hónapban
jó ha ötször használok- amikor mögém lépett.
Felnéztem.
A tükörben ott állt mögöttem a tökéletes férfi…
Nem is tudom,
hogy képzeltem ezt az
egészet. Trevor hirtelen távolinak tűnt és szürkének.
Megfordultam
és szemben találtam
magam egy gyönyörű tengerszínű szempárral. A szemceruza
kihullott a kezemből, ahogy átfogta puha kezével a derekam. Megfogta az arcom.
Félmosolyra
húzta a száját. Önelégült, de kifejezetten izgató mosolyra.
Nem
tudtam lélegezni sem. Felgyorsult a szívverésem és csak néztem
csodálatos ajkát. Feljebb csúszott a tekintetem. Orra
szoborszerűsége elvarázsolt.
Akaratlanul
és mélyet sóhajtottam amikor elértem a szemét.
„Ez
nem igazság! Most veszekednünk kéne!
– Damon...-
suttogtam vágyakozóan.
Mire
felnevetett és elengedte a derekam, hátrébb lépett.
„ A
francba!”-a forróság elszivárgott a bőrömből, sóvárgást
hagyva maga után.
Dühösen
hajoltam le a ceruzáért és lecsaptam az asztalra. Gyorsan
szedegettem össze a többi cuccot és egy halványkék
vászontáskába. Majd belevágtam a nyitott bőröndbe. Dühös
voltam.
– Hiába
mászkálsz Trevorkával mégis engem kívánsz.- kacagott gúnyosan.
Kitört
belőlem a düh. Kiáltozva léptem oda a kristálypohárhoz és
megragadtam.
– Te
egy alkoholista állat vagy, Damon! Én … mindig ebbe menekülsz
ugye?- ráztam meg mérgesen a poharat. Kitágult szemmel nézett
rám.- Mert ez a te életed! Vagy kikapcsolsz vagy berúgsz! Senki
nem csinálta még ezt velem! Akkor magadnál voltál, amikor
lefeküdtünk? Vagy én is csak egy olyan dolog vagyok, ami elvonja a
figyelmed a problémákról és...?- elcsuklott a hangom.. sosem
voltam jó a beszédek mondásában.
– Nekem
ennél sokkal több kell, hogy berúgjak és nem menekülök a dolgok
elől! Szeretlek! És ha neked semmit nem jelent ez a kicseszett
szó, akkor menj el ezzel a sráccal Párizsba és ne gyere vissza!
„A
francba. Ez fájt!”
Igaza
volt, nagyon is.. De.. várjunk csak..
– Honnan
tudod, hogy felajánlott egy Párizsi utat?
Vállat
vont.
– Ne
kémkedj utánam! Ez a saját életem, ne akard meghozni a
döntéseim helyettem !
– Menj
el vele... Párizsban az együttlét sokkal szebb!- kacsintott
flegmán.
– Nem
fogok vele lefeküdni!!
– Valóban?
Mert ő le akar veled! Mi másért vinne Párizsba pár nap
ismeretség után?
– Mert
kedves és látja rajtam, hogy torkig vagyok Mystic Falls-szal!
– Ha
elmész vele...-tétovázott kimondja-e.- Mással is torkig leszel!
– Hogy
lehetsz ilyen disznó?- kiáltottam, ez volt az utolsó csepp.
Földhöz vágtam a kezemben szorongatott poharat, majd óriásit pofont kevertem le neki.
Odaléptem
a bőröndhöz és behúztam a cipzárt.
Nem
válaszolt és ez meglepett. Az ajtó felé húztam a bőröndöm,
megvető pillantásokat küldtem felé.
Átemeltem
a könnyű
táskát a küszöbön és
elindultam a lépcső felé.
Hirtelen
toppant elém, a semmiből és megállt a lefelé vezető első
lépcsőfokon. Így csak pár centivel volt nálam alacsonyabb.
– Kérlek,
ne menj el!- suttogta. De nem kért bocsánatot és ez nem kerülte
el a figyelmem, a dühöm azonban nyom nélkül eltűnt.
– Sajnálom,
Damon! Tényleg! Tiszta szívből sajnálom!
Fellépett
mellém hátrálásra kényszerítve.
– Megoldjuk!...
Esküszöm, mint mindent!
Lemondóan
ráztam a fejem és sütöttem le a szemem.
– Nem,
Damon!.. Talán.. az lenne a legjobb..-gombóc kúszott a torkomba,
nehezen tudtam beszélni tőle, végül mégis kimondtam..- ha... pár
hónapot különtöltenénk!
-
Legyen pár hét!- javítottam ki magam gyorsan, látva a fájdalmát
és érezve a magamét.
„Hisz,
szeretem! Pár hónap...az kegyetlenség külön!”
– Rendben...-
sóhajtott.- Azt hiszem igazad van!
Meglepett,
hogy beleegyezett, kicsit rosszulesett, de már nem volt visszaút.
Mardosott
a bűntudat és a keserűség. Így álltunk egymással szemben.
Kezemben a bőrönddel a lépcső tetején.
– Vigyázz
magadra!- suttogta.
Előrehajolt
és ajkával súrolta homlokom bőrét.
Elmosolyodtam, ahogy
megéreztem ismerős illatát. Mohón felemelkedtem, hogy elérjem az
száját...
Hirtelen belém hasított az üresség érzése.
Kinyitottam
a szemem.
Nem
volt más előttem, csak az üres levegő, a lépcső és a
földszint.
Meg persze az előttem álló hosszú hetek..