És hölgyeim és uraim ! Hetedik rész! :)

Nos, meghoztam a 7. részt, ami már hosszúnak is mondható( akár) :) 

Várom a komikat <3

~Bix :)

Part 7*

Lassan lehunytam a szemem és nagyot nyeltem. Vettem néhány mély lélegzetet és próbáltam minden gondolatot kisöpörni a fejemből. Így állok pár másodpercig és hallgatom Damon egyenletes szuszogását az orrom előtt. Mikor végre elszánom magam, arra,hogy kinyitom a szemem gondosan kerülöm a tekintetét. Inkább lefelé kormányozom a tekintetem... Pillantásom végigcsúszik Damon fekete ingén, koptatott, sötét farmernadrágján, végül pedig megállapodik a padlón.

„Mi legyen a következő lépés?”- kattog az agyam. Végül-Damon tekintetét továbbra is kerülve- elfordítom a fejem az ajtó irányába, felszegem az állam és valamiképp mozgásra bírom zsibbadt lábam. Mintha kívülről nézném magam, látom, hogy könnyedén átlépek a küszöbön, majd lépteim zaját tompán elnyeli az enyhén levendulaillatú szőnyeg. Automatikusan pakolgatva a lábaimat lemegyek az emeletről, közben egy pillanatra sem nézek vissza. Persze érzékszerveim kiélesedve várják, hogy Damon lépteit érzékeljék, amikor utánam ered.

Egy részem megkönnyebbül, amikor hallom, hogy nem jön utánam. Kinyújtom a kezem és megmarkolom a tölgyfaajtó hideg kilincsét. Félig-meddig arra számítok, hogy áll mögötte valaki, de ezt a gondolatot gyorsan elhessegetem. Inkább teljes erőből felrántom és kilépek rajta.

Az éjszaka halk csöndjei körbeölelik feldúlt érzékeim. Hangos csattanással bezárul mögöttem a Salvatore-ház ajtaja. Kicsit úgy érzem, mintha örökre búcsút mondanék ideiglenes otthonomnak. Újra rámtör a kérdés:

„Merre tovább?”

Úgy döntök nem bonyolítom a dolgokat, szinte mértanilag kicentizett egyenes vonalban haladok a házzal szemben lévő erdő felé. Nem riaszt vissza a rengeteg, bár felötlik bennem a gondolat, hogy úgy viselkedem, mint egy béna horrorfilm egyik butácska főszereplője.

Fogalmam sincs mi célom ezzel-mármint az erdőbe menetellel- csak megyek, mert jól esik. Jól esik, hogy a hűvös esti szél bele-belekap a hajamba. Néha megborzongok, pedig alig lehet húsz fok alatt a hőmérséklet. Nincs kedvem szomorúnak lenni. Nincs kedvem Damon-ön agyalni. Elfogadtam a viselkedését, mint egyfajta tényt. Ez van!

Gondolataim csapongva kalandoznak, miközben én-még mindig azon a kínosan egyenes vonalon, ugyanolyan egyenletes tempóval- araszolok a kihalt erdőben. Gőzöm sincs hová tartok, mi az úti célom...
Nagy levegőt veszek és felnézek a felhős égre.

„Még szerencse, hogy a látásomat nem zavarja meg semmi” -gondolom és most örülök a vámpírlét eme előnyének, hogy koromsötétben is ugyanolyan jól látok mint félhomályban vagy kivilágított utcákon.

Hirtelen egy bagoly repül el a fejem felett hang nélkül és én felmosolygok rá. Szomjas vagyok...
Éppen hátat akarok fordítani a sötétségbe burkolózó csodaerdőnek, hogy a városba menve valami idióta kis csitri vérével oltsam a szomjam. Felnevetek.

„ Ja...”-gondolom.”Tudják rá, ha egyedül mászkálnak egy „vad” buli után a kihalt utcákon egy-két litert elveszítenek a vérükből” Vállat vonok és már éppen menni készülök, amikor tőlem jobbra egy gally reccsen. Megmerevedem, aztán jót nevetek-gondolatban- magamon, hogy ennyire megijedtem, hisz az erdőben mindenféle állat is van rajtam kívül, bizonyára tőlük származik a zaj.
Lépek egyet, az iménti neszt figyelmen kívül hagyva, de ekkor valami csöpögésre emlékeztető hangot hallok. Muszáj arra fordítanom a fejem. Egészen biztos vagyok benne, hogy van itt valaki rajtam és az állatokon kívül. Elvégre az állatok nem szoktak „csöpögni”. Immár jobbra fordulva teszek néhány lépést. Néhány erőteljesebb markánsabb lépés rá a válasz. Egyre tisztábban hallom az illetőt és tudom, hogy nemsokára meg is látom őt. De mielőtt ez megtörténne halk kuncogás üti meg a fülem. Furcsa, hogy egy férfi kuncog, mert amennyire meg tudtam ítélni a hang tónusából egy hímneművel van dolgom.

A következő pillanatban a hold kikukkant az előtte lévő- egyre növekvő- felhő mögül és most már tisztábban látom a felém forduló alakot. Magasabb mint én. Amennyire meg tudom állapítani 19-20 éves lehet, és ahogy az előbb sejtettem férfi. Rám villantja hófehér mosolyát, ami élesen elüt barna bőrétől és az éjszaka sötétjétől.

- Szia!- mosolyog továbbra is rám az idegen és én megkönnyebbülve rájövök, hogy nem fog bántani. Majdnem elnevetem magam a hétköznapi köszönés hallatán, de csak majdnem, így némán állok. Még egy köszönésre sem futja.

Az ismeretlen letörli a szájáról a maradék vért, amit minden bizonnyal az előtte fekvő őzből nyert és barátságosan kezet nyújt.- Trevor vagyok és új itt.

Fázósan húzom össze magam és nem nyújtok kezet. Elég bizalmatlanul méregetem a különös fiút.
Az arcán felragyog egy nemtörődöm mosoly, amikor rájön, hogy nem fogok vele kezet fogni.

Ránt egyet a vállán, majd izmos karjával megragadja az őzet, annak ellenére, hogy biztosan nyom 50-70 kg-ot könnyedén felkapja, majd jó messzire elhajítja be az erdőbe.

- Ja...- mondja újra felém fordulva.- Te egy olyan védjük a Földet és az állatokat vámpír vagy?

Egy pillanatra meglepődöm, hogy tudja, hogy nem egy egyszerű járókelő vagyok, mondjuk nem sok épeszű ember mászkál éjszaka az erdőben mégis meglep, hogy tudja, hogy vámpír vagyok. Elfojtok egy mosolyt, miközben nézem, ahogy próbálja eltüntetni az őz véres nyomait. Nem válaszolok. Mire kicsit dühösebben folytatja.

- Megértem, nehéz egy igent vagy egy nemet mondanod, a neved is bizonyára túlságosan bonyolult.- motyogja gúnyosan és mintha egy kicsi sértettség is lenne a hangjában. Nem válaszolok, helyette megkérdezem.

- Hogy kerülsz ide?- a hangom- még számomra is meglepő- de remeg.

- Ó, igen. Tudom, a vámpírok nem esznek állatokat.- húzza el a száját egy pillanatra, de a kérdésre nem válaszol,ismét feltűnik a már jól ismert huncut mosoly, kicsit szögletes arcán. Nem bírom ki én is elmosolyodom.- De tudod, messziről jöttem és fogalmam nincs hol van itt egy istenverte város szóval igen,erre vetemedtem.- mutat az őz vérétől még mindig kicsit piszkos avarra.- Nem valami királyi lakoma, de megteszi. Te esetleg tudod, hol találok egy várost, bár már egy kis faluval is beérném.

– Van itt egy város, nem messze innen, én is ott lakom.- nem tehetek róla, miközben beszélek fülig ér a szám. Válaszképp ő is elmosolyodik. De elég kiábrándítóan válaszol.

- Lehet, hogy inkább kihagyom, tudod, már jóllaktam- simogatja meg tökéletesen lapos hasát. Csak most tűnik fel a ruházata. Fekete, egyenes szárú terepnadrágot visel, hozzá illő terepbakanccsal. Felsőtestét pedig egy koromfekete bőrdzseki takarja, ami alól kivillan fehér trikója. A nyakában egy különösen nagy medál csüng apró láncon. Az eszembe vésem, hogy később majd rákérdezhessek. Hirtelen észbe kapok és rájövök, hogy el akar menni. Nem engedhetem, annyira feldobta a napomat, szerettem volna még vele lenni.

- Van ott egy jó bár, a likőrjeik isteniek- kacsintok, és igyekszem, hogy a hangomból ne hallja ki a kétségbeesést, amit amiatt érzek, hogy talán meg kell válnom a társaságától.

- Te kóstoltad már?- kérdezi sejtelmes félmosollyal az arcán.

Remegve bólintotok és úgy vigyorgok, hogy talán az összes fogam kilátszik.- Nos , rendben, Miss Titokzatos, üljünk be a te kis bárodra egy körre.

Azzal legnagyobb meglepetésemre belém karol és öles léptekkel elindul az egyik irányba, csak pár perccel később jön rá, hogy nem tudja a bárba vezető utat, amin nagyot nevetünk, majd megmutatom a helyes irányt és- immár nem karolva, hanem egymás mellett- lépkedünk nevetve az erdőben.
Mire a Grill-be érünk már rengeteg mindent tudok róla. Kiderült. Hogy Európában lakott. Ott mindenhol, Angliától kezdve egészen Fehéroroszországig. Megtudom azt is, hogy 23 éve változtatta át egy ismeretlen vámpír, amikor 20 éves volt. Továbbá elmondja, hogy 4 nyelven beszél, az anyanyelvén kívül és, hogy azért vetődött erre mert a családját valami ellenséges csoport megölte.
Éppen-azt a sztorit meséli, amikor először próbált hipnotizálni az egyetemen, de nem járt sikerrel így mindenki hülyének nézte, amikor több sikertelen kísérlet után, amit a tanáron hajtott végre a helyére battyogott- amikor belépünk a bárba.

Alig lézeng ott pár ember, de a hangos nevetésemre felkapják a fejüket. Próbálok egy kicsit tisztességesebben viselkedni, de nem sokat segít, hogy ő mellettem pukkadozik így oldalba bököm a könyökömmel Trevort, hogy végre elhallgasson.

- Két Bonx-t- mutatom a csaposnak két ujjam, miközben alig tudom visszatartani a nevetést.

A csaposon látszik, hogy nem érti, min nevetünk, ezért bizonyára tévesen azt gondolta, hogy rajta, ezért kicsit mérgesen koppan a két apró pohár előttünk.

Trevor gyanakodva nézi a körtéből készült italt, majd ránt egyet a vállán és a pult felé fordulva a bárszéken felkapja a hozzá közelebb esőt. Én is elveszem a magamét, majd nevetve ezt mondom.

- Az új ismeretségre!

- És a fantasztikus hipnotikus képességeimre!- kurjantja, mire a vendégek ismét rosszallóan felénk fordulnak.

De a különös fiút nem érdekli, inkább mélyen a szemembe nézve a poharát az enyémhez koccintja és le sem véve rólam a tekintetét felhörpinti az egészet. Én is lassan kortyolgatni kezdtem az italom. Közben még átbeszéltünk néhány témát.

Hajnali 3-ra járt az idő és mi még mindig ott ütünk egymással szemben a pultnál, a bárszékeken.

Ekkor Trevor felpillantott a pult mögötti faliórára és letette a sokadik poharát.

- Mennem kell!- nézett rám bűnbánóan és nekem is egy kicsivel romlott a hangulatom.

- Megértem- mondtam mosolyra húzva a szám és végignéztem, amíg felveszi az időközben levetett kabátját, majd kifizeti mindkettőnk italait minden tiltakozásom ellenére. Elköszönünk és legnagyobb meglepetésemre egy puszit is nyom az arcomra.

- Köszönöm a varázslatos estét- súgja a fülembe, talán túlságosan is közelről, majd kifelé veszi az irányt.

Ekkor jut eszembe, hogy még a nevemet sem mondtam el neki.

- Egyébként, Elena vagyok.- kiáltom gyorsan utána, mielőtt kislisszan az ajtón. Félmosolyra húzza a száját és csak annyit mond, mielőtt eltűnik az utca félhomályában.

- Még látlak.