Hey, U!

Nagyon jó ezt csinálni, tényleg és érdekes, hogy ennyien megnézik, és hálás vagyok érte :/ 

De nem tudom, hogy tetszik e nektek :/

Jelezzetek vissza, küldjetek néhány kommentet :)
Mit szóltok Trevorhoz?:) Milyen eddig a sztori?
Szeretném, ha ez az egész nem egyoldalú lenne :)♥

~Bix

És hölgyeim és uraim ! Hetedik rész! :)

Nos, meghoztam a 7. részt, ami már hosszúnak is mondható( akár) :) 

Várom a komikat <3

~Bix :)

Part 7*

Lassan lehunytam a szemem és nagyot nyeltem. Vettem néhány mély lélegzetet és próbáltam minden gondolatot kisöpörni a fejemből. Így állok pár másodpercig és hallgatom Damon egyenletes szuszogását az orrom előtt. Mikor végre elszánom magam, arra,hogy kinyitom a szemem gondosan kerülöm a tekintetét. Inkább lefelé kormányozom a tekintetem... Pillantásom végigcsúszik Damon fekete ingén, koptatott, sötét farmernadrágján, végül pedig megállapodik a padlón.

„Mi legyen a következő lépés?”- kattog az agyam. Végül-Damon tekintetét továbbra is kerülve- elfordítom a fejem az ajtó irányába, felszegem az állam és valamiképp mozgásra bírom zsibbadt lábam. Mintha kívülről nézném magam, látom, hogy könnyedén átlépek a küszöbön, majd lépteim zaját tompán elnyeli az enyhén levendulaillatú szőnyeg. Automatikusan pakolgatva a lábaimat lemegyek az emeletről, közben egy pillanatra sem nézek vissza. Persze érzékszerveim kiélesedve várják, hogy Damon lépteit érzékeljék, amikor utánam ered.

Egy részem megkönnyebbül, amikor hallom, hogy nem jön utánam. Kinyújtom a kezem és megmarkolom a tölgyfaajtó hideg kilincsét. Félig-meddig arra számítok, hogy áll mögötte valaki, de ezt a gondolatot gyorsan elhessegetem. Inkább teljes erőből felrántom és kilépek rajta.

Az éjszaka halk csöndjei körbeölelik feldúlt érzékeim. Hangos csattanással bezárul mögöttem a Salvatore-ház ajtaja. Kicsit úgy érzem, mintha örökre búcsút mondanék ideiglenes otthonomnak. Újra rámtör a kérdés:

„Merre tovább?”

Úgy döntök nem bonyolítom a dolgokat, szinte mértanilag kicentizett egyenes vonalban haladok a házzal szemben lévő erdő felé. Nem riaszt vissza a rengeteg, bár felötlik bennem a gondolat, hogy úgy viselkedem, mint egy béna horrorfilm egyik butácska főszereplője.

Fogalmam sincs mi célom ezzel-mármint az erdőbe menetellel- csak megyek, mert jól esik. Jól esik, hogy a hűvös esti szél bele-belekap a hajamba. Néha megborzongok, pedig alig lehet húsz fok alatt a hőmérséklet. Nincs kedvem szomorúnak lenni. Nincs kedvem Damon-ön agyalni. Elfogadtam a viselkedését, mint egyfajta tényt. Ez van!

Gondolataim csapongva kalandoznak, miközben én-még mindig azon a kínosan egyenes vonalon, ugyanolyan egyenletes tempóval- araszolok a kihalt erdőben. Gőzöm sincs hová tartok, mi az úti célom...
Nagy levegőt veszek és felnézek a felhős égre.

„Még szerencse, hogy a látásomat nem zavarja meg semmi” -gondolom és most örülök a vámpírlét eme előnyének, hogy koromsötétben is ugyanolyan jól látok mint félhomályban vagy kivilágított utcákon.

Hirtelen egy bagoly repül el a fejem felett hang nélkül és én felmosolygok rá. Szomjas vagyok...
Éppen hátat akarok fordítani a sötétségbe burkolózó csodaerdőnek, hogy a városba menve valami idióta kis csitri vérével oltsam a szomjam. Felnevetek.

„ Ja...”-gondolom.”Tudják rá, ha egyedül mászkálnak egy „vad” buli után a kihalt utcákon egy-két litert elveszítenek a vérükből” Vállat vonok és már éppen menni készülök, amikor tőlem jobbra egy gally reccsen. Megmerevedem, aztán jót nevetek-gondolatban- magamon, hogy ennyire megijedtem, hisz az erdőben mindenféle állat is van rajtam kívül, bizonyára tőlük származik a zaj.
Lépek egyet, az iménti neszt figyelmen kívül hagyva, de ekkor valami csöpögésre emlékeztető hangot hallok. Muszáj arra fordítanom a fejem. Egészen biztos vagyok benne, hogy van itt valaki rajtam és az állatokon kívül. Elvégre az állatok nem szoktak „csöpögni”. Immár jobbra fordulva teszek néhány lépést. Néhány erőteljesebb markánsabb lépés rá a válasz. Egyre tisztábban hallom az illetőt és tudom, hogy nemsokára meg is látom őt. De mielőtt ez megtörténne halk kuncogás üti meg a fülem. Furcsa, hogy egy férfi kuncog, mert amennyire meg tudtam ítélni a hang tónusából egy hímneművel van dolgom.

A következő pillanatban a hold kikukkant az előtte lévő- egyre növekvő- felhő mögül és most már tisztábban látom a felém forduló alakot. Magasabb mint én. Amennyire meg tudom állapítani 19-20 éves lehet, és ahogy az előbb sejtettem férfi. Rám villantja hófehér mosolyát, ami élesen elüt barna bőrétől és az éjszaka sötétjétől.

- Szia!- mosolyog továbbra is rám az idegen és én megkönnyebbülve rájövök, hogy nem fog bántani. Majdnem elnevetem magam a hétköznapi köszönés hallatán, de csak majdnem, így némán állok. Még egy köszönésre sem futja.

Az ismeretlen letörli a szájáról a maradék vért, amit minden bizonnyal az előtte fekvő őzből nyert és barátságosan kezet nyújt.- Trevor vagyok és új itt.

Fázósan húzom össze magam és nem nyújtok kezet. Elég bizalmatlanul méregetem a különös fiút.
Az arcán felragyog egy nemtörődöm mosoly, amikor rájön, hogy nem fogok vele kezet fogni.

Ránt egyet a vállán, majd izmos karjával megragadja az őzet, annak ellenére, hogy biztosan nyom 50-70 kg-ot könnyedén felkapja, majd jó messzire elhajítja be az erdőbe.

- Ja...- mondja újra felém fordulva.- Te egy olyan védjük a Földet és az állatokat vámpír vagy?

Egy pillanatra meglepődöm, hogy tudja, hogy nem egy egyszerű járókelő vagyok, mondjuk nem sok épeszű ember mászkál éjszaka az erdőben mégis meglep, hogy tudja, hogy vámpír vagyok. Elfojtok egy mosolyt, miközben nézem, ahogy próbálja eltüntetni az őz véres nyomait. Nem válaszolok. Mire kicsit dühösebben folytatja.

- Megértem, nehéz egy igent vagy egy nemet mondanod, a neved is bizonyára túlságosan bonyolult.- motyogja gúnyosan és mintha egy kicsi sértettség is lenne a hangjában. Nem válaszolok, helyette megkérdezem.

- Hogy kerülsz ide?- a hangom- még számomra is meglepő- de remeg.

- Ó, igen. Tudom, a vámpírok nem esznek állatokat.- húzza el a száját egy pillanatra, de a kérdésre nem válaszol,ismét feltűnik a már jól ismert huncut mosoly, kicsit szögletes arcán. Nem bírom ki én is elmosolyodom.- De tudod, messziről jöttem és fogalmam nincs hol van itt egy istenverte város szóval igen,erre vetemedtem.- mutat az őz vérétől még mindig kicsit piszkos avarra.- Nem valami királyi lakoma, de megteszi. Te esetleg tudod, hol találok egy várost, bár már egy kis faluval is beérném.

– Van itt egy város, nem messze innen, én is ott lakom.- nem tehetek róla, miközben beszélek fülig ér a szám. Válaszképp ő is elmosolyodik. De elég kiábrándítóan válaszol.

- Lehet, hogy inkább kihagyom, tudod, már jóllaktam- simogatja meg tökéletesen lapos hasát. Csak most tűnik fel a ruházata. Fekete, egyenes szárú terepnadrágot visel, hozzá illő terepbakanccsal. Felsőtestét pedig egy koromfekete bőrdzseki takarja, ami alól kivillan fehér trikója. A nyakában egy különösen nagy medál csüng apró láncon. Az eszembe vésem, hogy később majd rákérdezhessek. Hirtelen észbe kapok és rájövök, hogy el akar menni. Nem engedhetem, annyira feldobta a napomat, szerettem volna még vele lenni.

- Van ott egy jó bár, a likőrjeik isteniek- kacsintok, és igyekszem, hogy a hangomból ne hallja ki a kétségbeesést, amit amiatt érzek, hogy talán meg kell válnom a társaságától.

- Te kóstoltad már?- kérdezi sejtelmes félmosollyal az arcán.

Remegve bólintotok és úgy vigyorgok, hogy talán az összes fogam kilátszik.- Nos , rendben, Miss Titokzatos, üljünk be a te kis bárodra egy körre.

Azzal legnagyobb meglepetésemre belém karol és öles léptekkel elindul az egyik irányba, csak pár perccel később jön rá, hogy nem tudja a bárba vezető utat, amin nagyot nevetünk, majd megmutatom a helyes irányt és- immár nem karolva, hanem egymás mellett- lépkedünk nevetve az erdőben.
Mire a Grill-be érünk már rengeteg mindent tudok róla. Kiderült. Hogy Európában lakott. Ott mindenhol, Angliától kezdve egészen Fehéroroszországig. Megtudom azt is, hogy 23 éve változtatta át egy ismeretlen vámpír, amikor 20 éves volt. Továbbá elmondja, hogy 4 nyelven beszél, az anyanyelvén kívül és, hogy azért vetődött erre mert a családját valami ellenséges csoport megölte.
Éppen-azt a sztorit meséli, amikor először próbált hipnotizálni az egyetemen, de nem járt sikerrel így mindenki hülyének nézte, amikor több sikertelen kísérlet után, amit a tanáron hajtott végre a helyére battyogott- amikor belépünk a bárba.

Alig lézeng ott pár ember, de a hangos nevetésemre felkapják a fejüket. Próbálok egy kicsit tisztességesebben viselkedni, de nem sokat segít, hogy ő mellettem pukkadozik így oldalba bököm a könyökömmel Trevort, hogy végre elhallgasson.

- Két Bonx-t- mutatom a csaposnak két ujjam, miközben alig tudom visszatartani a nevetést.

A csaposon látszik, hogy nem érti, min nevetünk, ezért bizonyára tévesen azt gondolta, hogy rajta, ezért kicsit mérgesen koppan a két apró pohár előttünk.

Trevor gyanakodva nézi a körtéből készült italt, majd ránt egyet a vállán és a pult felé fordulva a bárszéken felkapja a hozzá közelebb esőt. Én is elveszem a magamét, majd nevetve ezt mondom.

- Az új ismeretségre!

- És a fantasztikus hipnotikus képességeimre!- kurjantja, mire a vendégek ismét rosszallóan felénk fordulnak.

De a különös fiút nem érdekli, inkább mélyen a szemembe nézve a poharát az enyémhez koccintja és le sem véve rólam a tekintetét felhörpinti az egészet. Én is lassan kortyolgatni kezdtem az italom. Közben még átbeszéltünk néhány témát.

Hajnali 3-ra járt az idő és mi még mindig ott ütünk egymással szemben a pultnál, a bárszékeken.

Ekkor Trevor felpillantott a pult mögötti faliórára és letette a sokadik poharát.

- Mennem kell!- nézett rám bűnbánóan és nekem is egy kicsivel romlott a hangulatom.

- Megértem- mondtam mosolyra húzva a szám és végignéztem, amíg felveszi az időközben levetett kabátját, majd kifizeti mindkettőnk italait minden tiltakozásom ellenére. Elköszönünk és legnagyobb meglepetésemre egy puszit is nyom az arcomra.

- Köszönöm a varázslatos estét- súgja a fülembe, talán túlságosan is közelről, majd kifelé veszi az irányt.

Ekkor jut eszembe, hogy még a nevemet sem mondtam el neki.

- Egyébként, Elena vagyok.- kiáltom gyorsan utána, mielőtt kislisszan az ajtón. Félmosolyra húzza a száját és csak annyit mond, mielőtt eltűnik az utca félhomályában.

- Még látlak.

Nemsokára 7. rész! :)

Nemsokára 7.rész :)
Várom a kommenteket, ötleteket, véleményeket :D
Puszi~Bix*

U.i.: Ballagásom volt ezért nem hoztam még a 7.részt :):$
De jön! :D ígérem

Hatodik rész :)

Part 6*

Értetlenül lépkedtem vissza Damon hálószobájába, ahol alig pár perce észveszejtő pillanatokat töltöttem el vele.

„Hogy romolhat el mindig minden?”-tűnődtem, miközben a folyosó vérvörös, kissé kopott szőnyegét tanulmányoztam. Nem értettem semmit, ami történt annyira furcsa volt és sehogyan sem tudtam feldolgozni. Hiszen lépten-nyomon meg akartak gyilkolni engem, nem is beszélve a szeretteimről.

Összezavarodva léptem be a szobába. Pillantásom Damon egyenes, merev hátára esett. Szívesen néztem erős vállát, félig felém fordult mellkasát, ahogy az utcai lámpa fénye, halványan megvilágítja, amikor átsejlik az ablakon.

Egyikünk sem szólt semmit, ami azt illeti, ő rám sem nézett... Megbántottan gyönyörködtem továbbra is kék szemében, markáns arcában. Felsóhajtott, majd rám sem pillantva a padlón heverő inge mellé lépett, amint felvette az egyik gomb csörögve hullott vissza a padló fényesre lakozott fájára.

„Opsz...-kuncogtam magamban.- Talán kicsit durva voltam”

Éreztem, ahogy csintalan mosoly ül ki az arcomra és sehogy sem tudom levakarni onnan. Damon végre rám nézett és a vonásai döbbent maszkba rendeződtek. Ha lehet még szélesebben mosolyogtam. Nem tudom honnan jött ez a végtelenül felszabadult jókedv. Damon mindenesetre mérgesen felhorkant.

- Úgy látom, most sem várhatok tőled értelmes reakciót, Elena.- nyögte fájdalmasan, az arcomról pedig lehervadt a mosoly.

- Damon, légy szíves kímélj meg ettől, ne akard nekem megmondani, hogy kellene viselkednem, mit kéne éreznem...- kezdtem nyugodtan, de éreztem, hogy a harag egyre inkább felkúszik a torkomba,hogy onnan üvöltött szavakként távozzon. Ezt nem engedhettem, nem akartam kiabálni. De maga a gondolat, hogy Damon azt akarja legyek megijedve,megilletődve , miközben ő a bűntudatba süllyed.... Egyáltalán? Damon és a bűntudta? Nem akartam elfogadni, ha megteszem az egész világ a feje tetejére áll és a szerepek pedig felcserélődnek...

„Csak még bonyolultabb lenne...”-sóhajtottam magamban.

Félbehagytam a mondatot, Damon hitetlenkedő pillantása a torkomra forrasztotta a szavakat, amikkel megpróbáltam megakadályozni, hogy a maradék világom ne álljon a feje tetejére.
Odaléptem az ágyhoz és leereszkedtem rá, miközben a szemközti falon lógó tükörben néztem magam. Nem tudtam mit mondhatnék.

„Megint elakadtunk... szuper...”

Damon ekkor beszélni kezdett:

- Bántottalak...-mondta, de félbeszakítottam.

- Ez nem igaz!

- A francba, Elena! Nem érdekel, a szándék megvolt...

- De az nem te voltál hanem, Si...

- Fejezd be! Könyörgöm, Elena! Hogy lehetsz ilyen naiv? Nem biztonságos itt lenned velem, de úgy is tudod, mi lesz a döntésem... Nem fogom tudni nélküled végigcsinálni a napjaim, plusz neked sincs hová menned, mivel a házad...

- Leégett...- suttogtam, miközben a krémszínű selyemtakaró apró ráncait simogattam.

- Pontosan...- közelebb lépett, egészen közel, úgy hogy feszített nyakkal kellett felnéznem rá.- Egy dolgot, azonban talán meg tudok tenni..- harapta be kissé szögletes ajkát.

Rosszat sejtve pislogtam a sötétben, hirtelen valami összeszorította a torkom. A szemem sarkából láttam, hogy a fehér függöny meglebben a kintről érkező fuvallatnak engedelmeskedve.

Hosszúra nyúlt a csönd, csak a lélegzetünk hallatszott az éjszaka apró hangjai mellett.

- … kevesebb időt töltök veled.

Nem volt egy nagy ítélet mégis megrendített kissé.

Felálltam az agyról, és addig bámultam a padlót, amíg a szemünk egy vonalba nem ért. Akkor felpillantottam.

- Ha nem akarod.... állíts meg! -kértem, mire értetlenül pislogott rám. Lassan közelebb hajoltam hozzá és vidáman láttam, hogy a szemében kigyúl a megértés lángja, mégsem állít meg. Felszabadultan folytattam a közeledést, a bőröm felizzott...

Aztán két hűvös ujj simult a számra, pár millimétertől az ajkától...

Lefagytam. 

"Megállított!"...

Egy kis fejtegetés:)

Tudom:)Rövidek a részek :) De majd lesznek  hosszabbak is :)

Igazából elég bizonytalan vagyok :/ Nem tudom, tetszik-e nektek a story :)

Nagy segítség lenne, akkor is ha azt írnátok le ami nem tetszik :)
 Köszii♥
~Bix

!!!Ja :) és a képek nem az enyémek :)!!!

Part 5*

Ötödik rész :)
 Remélem tetszeni fog :D

Megköszönném, ha pötyögnétek néhány szót kommentben :)
 Köszönet a látogatásért is :)
minden fajta vélemény jöhet :)
xoxo~ Bix*

Part 5*

Egy szemvillanásnyi idő alatt Damon szobájában találtam magam, karjaimmal még mindig mohón kapaszkodtam a nyakába. Nem voltak szabályok, tettem, ami jólesett.

„Hisz, megérdemlem…- suhant át a gondolat a fejemen,megannyi kérdés sűrű hálóján keresztül.

Hozzátapadtam, kigomboltam makulátlanul sima ingét, ami sötéten tündökölt a lemenő nap utolsó sugaraiban. Míg én az ingével voltam elfoglalva, ő apró csókokat hintett a vállamra, amikkel kissé megnyugtatta tépett idegeim.

Ráemeltem a tekintetem, hallottam, hogy zihál és szeméből csak vidámságot tudtam kiolvasni.

- Jó trükk, a figyelem elterelésére- húzta huncut félmosolyra az ajkait, majd magához szorított.

A nap immár eltűnt a látóhatáron, átadva a helyét a csillagos éjszakának.

Én is elmosolyodtam,aztán finoman hátradőltem, hogy megkönnyítsem a dolgát.

Damon.- suttogtam a nevét, mire lenézett rám és az ajkába harapott. Imádtam, amikor ezt csinálja.

De kezdtem rájönni, mélyen a tudatom alatt, hogy nem volt jó döntés elhalasztani azoknak a kérdéseknek a megbeszélését. Nem akartam neki csalódást okozni, és az igazság az, hogy én sem akartam igazán megállni…

Nagyot sóhajtottam és felültem, de csak azért, hogy én kerüljek felülre. Damon elmosolyodott, tetszett neki az új fordulat. Lenéztem rá, de ahogy megláttam kék szemében egy csillagot tükröződni, hátrahőköltem. Hirtelen Damon arckifejezése megváltozott:

-Úgysem menekülhetsz, Elena! El foglak kapni!- hörögte, én pedig ijedtemben hátraugrottam, neki is csapódtam a szoba lambériás falának. A pulzusom megugrott, ahogy Damon gyilkos tekintetébe meredtem. Felállt és gyűlölettől telt szemekkel tett egy lépést felém. Elakadt a lélegzetem, amikor szédítő gyorsasággal lehajolt és az ágy alól előhalászott egy fakarót. Mindez egy pillanatig tartott, a következő másodpercben már ott ált előttem vicsorogva.

- Silas! Hagyj már végre békén! Sajnálom, rendben? Sajnálom, hogy elpazaroltam a gyógyírt!- a szavak egymás után buktak ki belőlem, át sem gondoltam őket és remegő áradatuk egy pillanatra feltartóztatta a Damon képében rám támadó ősvámpírt.

-Oh, hidd el – tett felém még egy lépést - még nem sajnálod eléggé!

Azzal fogta és pár lépés távolságból, elhajította a karót. Csakúgy, mint ott a hotelban, most is lassított felvételként érzékeltem, ahogy a fa felém ront, majd jobb kéz felől, valami vagy valaki elém ugrik. Halk sercenést hallottam, ami jelezte, hogy a fa célba talált a megmentőm testében.

A könnyeim elhomályosították a látásomat, kétségbeesve próbáltam kipislogni őket a szememből, hogy láthassam mi történt.

Mire visszakaptam a tiszta látásomat, már csak Damont láttam, aki értetlenül meredt a padlóra, ahol Rebekah feküdt.

Rémülten estem térdre és fordítottam a hátára a vámpírlányt, azt hittem meghalt, de abban a pillanatban amikor megláttam az arcát, már halk szitkozódása is eljutott a fülemig.

Könnyek folytak le az arcomon, úgy mosolyogtam rá, hálás voltam neki. De ugyanakkor legalább annyira értelmetlennek tűnt az egész. Köszönetet akartam mondani, de a torkomban gombóc keletkezett az önfeláldozása miatt.

Eközben homályosan érzékeltem, ahogy Damon tombolni kezd és azt kiabálja, hogy lehetetlen, hogy Silas hatalmába kerítette,de erre most nem tudtam koncentrálni.

 Láttam, hogy Rebekah fel akar állni. Én először a fa karót húztam volna ki, ami pár centire a szívétől meredt elő a testéből, de amikor érte nyúltam mérgesen elütötte tétova kezemet.

Felállt és megvetően tekintett le rám, megvárta, míg én is álló helyzetbe kerülök, csak akkor támadott le:

- Csak nehogy azt hidd, mostantól puszipajtások leszünk. – mondta, majd szép ajkait vékony vonallá préselte és kisétált az ajtón. Döbbenten néztem a hálószobaajtót,- amin kilépett- a másodperc törtrészéig, majd utána futottam, otthagyva a még mindig tanácstalanul dühöngő Damont, aki néhányszor az éjjeliszekrényre is rácsapott, hogy így vezesse le tehetetlen dühét.

A lépcső tetején értem utol Rebekah-t, megragadtam a karját, hogy feltartóztassam, mire bosszúsan fordult felém.

- Nem kell megköszönnöd-csaknem kiabált.

.Láttam, hogy ki akarja rántani a karját a szorításomból, és el akar sétálni, ezért bár nehezen, de rátaláltam a hangomra és megkérdeztem.

- Miért tetted?

Rebekah hitetlenkedve fordult felém, majd csípősen odavetette:

- Nem tartozom neked magyarázattal! Tettem, amit tettem, az én dolgom!- hangjában annyi megvetés csendült, hogy a meglepetésemben engedtem a szorításomon. Csak erre várt, kicsusszant az ujjaim közül és leszaladt az emeletről, tompán érzékeltem, hogy becsapódik a bejárati ajtó.

Én pedig ottmaradtam a kérdéseimmel.

Sorry :(

Elnézést kérek a 4. részben lévő különböző nagyságú betűk miatt, fogalmam sincs mi lett vele:/ próbáltam megoldani.. :)

DE azét remélem olvasható:)
 Kommentet! 

xoxo~ Bix

Make me smile:)♥

4.rész:)

Heló! Meghoztam a negyedik részt, remélem tetszeni fog:)

Olvassátok és kommenteljetek!

xoxo~Bix*

Part 4*

Azt mondják, a haldokló életének minden pillanata lepereg a szeme előtt, nekem viszont egy percem volt és azalatt semmit nem láttam. Nem volt több időm, mivel az ajtó kicsapódott:

- Elena!- őszinte megkönnyebbülés csendült az ismerős hangban és legnagyobb meglepetésemre hiába kutattam a lágy hangban harag után.

Damon valósággal berontott az ajtón, az ágyra vetette magát és nekiesett a köteleknek. Én mindezt homályosan, egyre elnehezülő tudattal érzékeltem, ahogy azt is, hogy kiáltva rántja el a kezét, majd káromkodik. Cifra szavai között a verbéna is szerepelt, a kötél tehát verbénával volt átitatva.Lehunytam a szemem, és tűrtem, ahogy Damon ide-oda rángatja a kezem. Aztán hirtelen felemelkedtem, Damon erős karjaiban sokkal jobban éreztem magam, aludni akartam...

- Nem értem, mi van veled Elena, teljesen megbolondultál?- halkan motyogva szidott és én fáradtan felsóhajtottam... Máris kioktatás következik.

De a többi szavát már nem hallottam, egy érdekes hallucinációban találtam magam:

Egy selymes füvű réten jártam, gondtalan mosoly játszott az ajkamon, ahogy meztelen talpammal a puha talajon lépdeltem. Először a vámpíréletemben feltétlenül boldog voltam és nem tudtam elképzelni, hogy valami is rossz lehet. Aztán hirtelen a felhőtlen, tiszta, kék égre fekete, nehéz bodrok költöztek, és mennydörgés robaja rázta meg a tisztást. Jobb kéz felől morgást hallottam, odakaptam a fejem és ott állt Kol, az ősvámpír, aki meg akart ölni minket.

Egy szempillantás alatt rám vetette magát kivillantva fogait. A nagy lendülettől a földre zuhantam, majd hirtelen a ruha által nem fedett bőröm felizzott, hátrakaptam a fejem és rá kellett jönnöm, hogy a selymes fű helyett egy csomó verbéna „illatozott” körülöttem. A fájdalomtól magamhoz tértem.

A Salvatore-ház kanapéján ébredtem, miközben Damon szorította a kezem, kétségbeesve meredtem a szemébe, majd gyorsan észbe kapva ellenőriztem az alkarom. Szerencsére nem volt semmi baja.

Ekkor vettem észre, hogy egy kisebbfajta tömeg áll fekvőhelyem körül.

- A hallucinációid hamarosan alábbhagynak. Nagyon szívesen.- Kalus udvarias, bár kicsit gunyoros hangjára megnyugodva fújtam ki a levegőt.

- Köszönöm – mondtam a szemébe nézve, mire ő csak bólintott.

Damon megszorította a kezem:

- Jobban érzed magad, mert ha igen, meg kell beszélnünk néhány dolgot.

Fáradtan bólintottam, mire dühös horkantásra lettem figyelmes, hátrafordítottam a fejem és így kicsavart nyakkal pillantottam fel Rebekahra. Várakozva néztem rá, de nem mondott semmit. Így úgy éreztem nekem kell kezdenem.

- Figyelj, nagyon sajnálom, tudom, hogy nem szívesen jöttél most ide és mindenkitől bocsánatot kérek amiért, nos...- hirtelen nem tudtam miért kéne bocsánatot kérnem, azért mert megtámadtak? Végül is az nem az én hibám volt.

- Nem kell bocsánatot kérned, Elena- Elijah kedves hangja lelket öntött belém.- Szívesen segítünk, ahol tudunk.

- A magad nevében beszélj, gyakorlatilag mi a világ másik végéről szaladtunk idáig!- csattant Rebekah hangja és jelentőségteljesen Mattre nézett.

- Akkor is, ideje, hogy megváltozzunk, jobban összetartsunk és segítsünk ha arra van szükség.- Elijah nyugodt volt, valahogy sosem tudta elveszteni a fejét, húga üres nyavalygása volt a legkevesebb számára.

- Persze, csak mértékkel- tette hozzá Haley komolyan.- Ebben a hónapban ez már a második, amikor Klaus vérére van szükségetek.

Ránéztem és gömbölyödő hasától elakadt a lélegzetem.

- Te...?- néztem rá hitetlenkedve.

Klaus válaszolt helyette:

– Igen, úgyhogy jó lenne ha nem lenne több ilyen eset.

Hirtelen feltűnt, hogy Caroline nincs a körülöttem állók között. Ezen sem volt időm gondolkodni, mivel Damon hangja keményen csattant:

– Nem tehet róla, hogy Silas megtámadta!

– Te erről honnan tudsz?- balsejtelmem támadt, talán ő is találkozott az ősvámpírral és harcba keveredett vele?

- Nem volt nehéz kitalálni, mivel egész hazaúton az ő nevét motyogtad- szűrte a fogai között.- Mindegy! A lényeg, hogy köszönjük a segítségeteket és remélem nem haragszotok meg, ha azt mondom nem szívesen látunk itt titeket tovább...- a hangja elárulta, hogy nem igazán érdekli megneheztel-e az őscsalád.

Bólintottak, majd kifelé vették az irányt Matt még odalépett hozzám, és biztatóan végigsimított az arcomon, felmosolyogtam rá, majd elgondolkodva követtem a kifelé tartók útját, mígnem teljesen eltűntek. A tölgyfaajtó puhán kattant a helyére, én pedig megadóan Damon felé fordultam, felnéztem rá és sóhajtottam:

- Rendben, hadd halljam milyen ostoba voltam, amiért nem jöttem vissza hozzád azonnal!- határozott akartam lenni, de túlságosan féltem, az eltaszítástól.

Nem válaszolt rögtön, inkább felállt merev guggolásából és körbejárta a kanapét lassú léptekkel, odalépett az italos szekrényéhez és elővett két poharat, félig töltötte mindkettőt, majd elgondolkodva nyújtotta oda nekem az egyiket, míg ő leereszkedett a kanapé előtti alacsony dohányzóasztalkára. Meglepetten elvettem tőle a nehéz üvegtárgyat és merengve belekortyoltam.

A wishkey kicsit csípte a torkom, de azért ízlett, rögtön felismertem Damon kedvencét, gyakran iszogatta ezt, azt hiszem több száz üveggel halmozott fel belőle a ’70-es években.

Várakozva pillantottam rá, mire ő is a szemembe nézett.

Addig kemény tekintetet hirtelen ellágyult, kék szemében megértés csillant.

- Örülök, hogy nincs semmi bajod- kezdte, majd nagyot nyelt.- Persze nagy hülyeség volt egyedül kóborolnod, bárki megtámadhatott volna.

- Nem bárki, csak Silas és...

- És ő meg is támadott- nyilatkoztatta ki a nyilvánvalót- Nem tudom, mi történt, hisz Stefan eltemette a testét és, hogy őszinte legyek ezt a Katherine ügyet sem értem.

Megittam a oharamban várakozó alkoholt, hátha könnyebb lesz így elmondanom, amire már rájöttem

- A varázslat megszűnt, mivel Bonnie meghalt- most rajtam volt a sor, hogy egy nagyot nyeljek -Silas pedig szabadon kószál és bosszút akar, mivel, ahogy ő mondta, elpazaroltam a gyógyírt!

- Igen,erre már én is rájöttem. Beadtad Katherine-nek, miért?- kérdezte és éreztem, hogy egyre dühösebb- Neked kellett volna bevenned!

- Megtámadott, Damon, nem volt más választásom, majdnem megölt, és akkor Jeremynek nem maradt volna senkije!- kezdtem én is méregbe gurulni.

- Így pedig Silas fog mindenkit kinyírni, Elena!- hangja keményen csattant a nappaliban, ahol csak a tűz halk pattogása hallatszott.

- Hisz te magad mondtad, hogy Silasnak nincs szüksége a gyógyírre, mert egy megkövesedett szobor!-mire befejeztem a mondatott, rájöttem mekkora hülyeséget mondtam.

- Többé már nem, Elena!- mérgesen meredt könnyes szemeimbe.

Nem tudtam, mit mondhatnék, mindketten elhallgattunk és pattanásig feszült idegekkel vizslattuk egymást, éreztem, hogy nem mondhatok semmit, ami kicsit is ésszerű. 

A nap éppen lemenőben volt, utolsó sugarait halovány erővel sugározta be a félig nyitott ablakon, messze innen, gondtalan emberek élik a mindennapi életüket, nem kell foglalkozniuk holmi ősvámpírokkal, akik bosszúra éheznek. Nekik nem hal meg a legjobb barátnőjük azért, mert boszorkány, ők egyszerűen csak normálisak.

 Dühös voltam.

Tehetetlen voltam.

Vigaszt akartam.

Újra élni akartam!

Ezért nem törődve semmivel, vadon szájon csókoltam őt. Ajka meglepődötten tapadt az enyémre és csak a pillanat törtrészéig habozott, mielőtt forrón visszacsókolt. Karjaimmal átfogtam nyakát és beszívtam illatát. Nem voltak válaszok, de most a kérdések sem számítottak, csak ő volt és én!

Soon! megígérem hamarosan jön a negyedik rész :)!!

Nagyon-nagyon sok dolgom van ... év vége miegymás szóval .. most nem igazán tudtam erre koncentrálni, de majdnem biztosan mondom, hogy hétvégén érkezik a 4. rész :)!!
Remélem várjátok:)
Love U all :)♥ xoxo
(néhány komment nem fogja nagyon feldúlni a világomat, nem bánnám ha lenne pár thx:*)

És a történet folytatódik...:)

Itt a 3.rész! Nagyon-nagyon szépen köszönöm azoknak, akik eddig ellátogattak az oldalamra! :)

Tudom, kicsit sok idő volt, mire elkészült a harmadik rész, de kirándulni voltunk, tehát el voltam foglalva, mindenesetre nagyon jó írni ezt a történetet nektek! :)

Nem is húzom tovább az időt itt a folytatás!

~Bix*

Part 3*

Futottam a sötétben, elhagytam kivilágított városokat, sötétségbe burkolózó, magas fákat és csak szaladtam és szaladtam. Nem tudtam, hová.

Éppen az egyik nagyváros külső negyedeiben bóklásztam, amikor hirtelen fájdalmas zokogásra lettem figyelmes. Egy öreg nénike ült a közeli park egyik padján. Tudtam miért sír, és nem akartam, hogy bármire is emlékeztessen mégis közelebb mentem. Érdeklődve fürkésztem körülbelül másfél méteres távolságból. 

Furcsa látványt nyújtott hajnali 3 óra körül a hosszú kabátjába burkolózva, tekintetem végigsiklott hamvas arcán legördülő könnyein és éreztem, hogy én sem tudok megálljt parancsolni a szomorúságomnak. Nem akartam még egy ilyen emberbe botlani, nem akartam ma többet sírni.

Egyébként is szörnyű bűntudatom volt Damon miatt, hazudtam neki, azért, hogy ne kelljen a szemébe nézve meglátnom, mennyire megveti a gyengeségemet. Nem egyszer láttam már ilyet a szemében, neki ezek csak emberi baromságok, nekem viszont még mindig közelebb állt a szívemhez, mint a kegyetlen vámpírmódszerek.

Elbűvölni- pipa.

Inni- pipa.

Törölni- pipa.

Damon pedig már régóta nem ember, de ez engem nem zavart, ahogy az sem, hogy –az ő állítása szerint-önző, mert tudom, hogy csak engem félt. Tudom, hogy hozott néhány rossz döntést, de akkor sem bántam meg semmit vele kapcsolatban és ez nem a kötelék miatt van, igazán szeretem.

Akkor miért bolyongok egy ismeretlen nagyvárosban, ahelyett, hogy vele lennék?- kérdezte a józanabbik énem jogosan. Csak sejtettem a választ, azt gondoltam, azért, mert megértést akartam, nem kemény szavakat, és bár nem akarom, hogy mindenki áldozatokat hozzon értem, néha Damon csak mélyen a szemembe nézhetne, és azt mondhatná:

- Ne sírj ,én itt vagyok, megvédelek, nem kell félned.

De akkor is tudtam, hogy feltétel nélkül szeretem, ezért már kezdtem teljesen becsavarodni magamtól.

Megálltam egy neonvilágítású kirakat előtt és az üvegről visszatükröződő tükörképemet vizslattam, tétován felemeltem a kezem és megérintettem a sima üveglapot. Egy pillanatra felvillant előttem a régi énem, de olyan gyorsan elhessegettem, hogy az sem juthatott eszembe, miért hiányolom azt az életet. Kegyetlenül eltiportam a régi életem utáni vágyat, mert tudtam, hogy nem csak késő, de fölösleges is már ezen rágódnom.

Sóhajtva engedtem le kezem az oldalam mellé, és tekintetemmel végigkövettem az útját, majd visszavillant a tekintetem a tükörképemre, majd hirtelen kővé dermedtem:

A semmiből fekete árny mozdult mögöttem és éles szúrást éreztem a vállamban. Megmozdulni sem volt időm. Utolsó emlékképen egy elégedett kacagás volt.

Másnap egy hotelban ébredtem, nem emlékeztem arra, hogy kerültem oda, mindössze emlékképek villantak be. Ahogy éreztem a sebességet, ahogy a szél a hajamba kapott és az mögöttem úszott. Szabadnak éreztem magam, aztán jött a kirakat és a sötét árny, majd a fájdalom…

A nap sugarai meleg ragyogással vonták be ébredező alakom. Betakarva feküdtem, de a ruhám rajtam volt. Megpróbáltam a hátamra fordulni, de ekkor süvítést hallottam és hirtelen éles fájdalom nyilallt a nyakamba, testem megrándult, a kezemen lévő kötelek megfeszültek. Rugdosódva próbáltam kiszabadulni a béklyókból, azok azonban szorosan tartották a lábamat is, mindössze a takarót sikerült lerúgnom magamról.

- Ó, szívem ne próbálkozz!

Kővé dermedtem. Tekintetem lassan a hang irányába fordítottam és a csalódás keserű könnyei gördültek a szememre, ahogy a felkelő nap fényében göndörödő fürtökkel, széles mosollyal az arcán, szemében haraggal ott állt a hasonmásom.

- Mytic Fallsban kéne lenned, a kórházban… mint ember!- kiáltottam remegő hangon, miközben dühösen rángattam a köteleket, amúgy is kócos hajam még jobban összegubancolódott, de nem tudtam erre figyelni.

- Nekem?- Katherine negédes, ártatlan hangjától kirázott a hideg, nem hittem a fülemnek. Fejemben a helyére kattantak a megfelelő darabok és kimondtam, a hangom alig volt több suttogásnál:

- Silas – remegtem egész testemben és próbáltam minél távolabb húzódni a hasonmásom bőrébe bújt ősvámpírtól. Ő nevetve figyelte a próbálkozásaimat.

- Igen, érdekes helyzetben találkozunk újra – mondta,majd vérdermesztően felkacagott és mire újra pislogtam Bonnie állt velem szemben. – Rögtön rátérnék a lényegre, de ti „teremtett” vámpírok, nos annyira lassú felfogásúak vagytok. – mondta gúnyosan és a szobában lévő alacsony sötétbarna színű asztalhoz lépett. Megdermedtem, amikor észrevettem a fa botokat, melyeknek kínos pontossággal volt hegyesre faragva a vége. Mellettük két üveg állt. Az egyik nyitva volt, így a levegőbe alaposabban beleszagolva felismertem a verbéna maró illatát. Elborzadva meredtem Silas-re.

- Mit akarsz tőlem?- határozott akartam lenni, de a hangom túlságosan remegett és az sem segített túl sokat, hogy ki voltam kötözve.

Rám emelte szúrós tekintetét, nekem pedig egyre hevesebben lüktetett a vérem és már a bőrömön éreztem a fa és a verbéna halálos kombinációját.

- Bosszút…- hörögte, én pedig attól tartottam, hogy a szívem szétveti a mellkasom, szemem tágra nyílt a rémülettől, miközben ellenségem Bonnie képében undorodva megfogott egy fapálcikát és könnyedén belemártotta a verbénás üvegbe, majd lustán kevergetni kezdte az üveg tartalmát.

- Mégis miért?- lihegtem, miközben- bár tudtam, hogy hiába- próbáltam még tovább hátrálni, a fal hideg volt és érdes, mint a smirgli.

- Ó, ugyan Elena.- villantotta felém mosolyát egy hosszú pillanatig. Majd, eltűnt.

A szívem óriásit dobbant, nagyon sóhajtva engedtem feszes tartásomon. –Te is tudod, hogy miért!- kiáltotta Caroline a szoba másik sarkából, mire odakaptam a fejem, az egyik fapálca mélyen a combomba fúródott.

Lihegve és elborzadva meredtem a fára, miközben éreztem, ahogy a verbéna eloszlik a bőröm alatt és éles fájdalom hasított a lábamba. Felordítottam a fájdalomtól és eközben Silas- immár Alaric képben-egészen közel jött és a fülembe suttogott:

- Elena, te nem győzhetsz, itt mindenki engem véd, azt akarják, hogy eltűnjek innen -mondta, majd sajnálkozva hozzátette- de, ez a gyógyír nélkül nem megy, a gyógyírt pedig elpazaroltad! Ezért fogsz szenvedni!- az utolsó mondatot már szinte kiáltotta és kihallottam belőle a dühöt.

Pillanatok alatt az asztalkánál termett és kapkodva kinyitotta a másik üveget, a tetejét a földre dobta, olyan erővel, hogy a tömör üveg ezer darabra tört. Majd, mintha lassított felvételen láttam volna a legvastagabb fa belemerült a másik folyadékba, majd csöpögve felemelkedett és egy gyors lendület által felém repült. A rajta lévő cseppek lassan estek lefelé a gravitációnak engedelmeskedve, miközben könnyed gömbölyű testükön átsütött a reggeli gondatlan napsugár.

Aztán éreztem, hogy éles fájdalom nyilall a kulcscsontom alatti bőrbe, túl közel a szívemhez.

-A fa okozta fájdalom is épp elég, de semmi azokhoz a kínokhoz és hallucinációkhoz képest, amiket át fogsz élni a következő fél órában a vérfarkas méreg miatt, kár hogy nem maradhatok tovább!- közölte gúnyos hangnemben, majd egyenesen az ablaknak rontott, ami milliónyi darabra tört és átugrott rajta, aztán eltűnt.

Én meg kétségbeesve szinte éreztem, ahogy a vérfarkasméreg-molekulák szétvándorolnak lassan, egyenként a testemben, egyre közelebb a szívemhez…

Coming up ,.. :)

Nemsokára hozom a harmadik részt! :)

Egy kis ízelítő:

Tekintetem visszarebbent az üvegre, mélázva néztem a tükörképem, amikor hirtelen egy sötét árny megmozdult mögöttem és a vállamba éles fájdalom hasított.... Másnap egy hotelban ébredtem, nem tudtam, hogy kerültem ide mindössze emlékképek villantak be [...]

- Ó szívem, ne próbálkozz!

Megdermedtem és lassan a hang irányába fordítottam a fejem....

Nagyon fontos lenne tudnom a véleményeteket, hogy tetszik-e mert néhány változtatás lehet nem ártana :) Negatív kritikát is szívesen várok :) Köszii xoxo.~Bix

Mi? hogy komment?
Dejó!♥
Damon ^^

Második rész! :)

Meghoztam a második részt!

remélem tetszeni fog :)

véleményeket komiban :) köszönöm :)

xoxo ~Bix

(kicsit rövidebb mint az első, de remélem így is tetszeni fog)

komizz please:)

Part 2*

Dühösen csörtettem, könnyeim megállíthatatlanul csordogáltak végig az arcomon, majd könnyedén, a gravitáció törvényének engedelmeskedve aláhullottak a talajra. Halk reccsenésre lettem figyelmes, megálltam és egy pillanating füleltem, jön-e utánam valaki. Reménykedve pislogtam a hátam mögé, hátha Damonnön akad meg a tekintetem, de semmi mást nem láttam, csak a fekete árnyakba burkolózó ágakat, amik enyhén még mindig lengtek a lendületemtől, amivel áthatoltam köztük. Hiányzott Damon, hiányzott a társaság, szükségem lett volna valakire, de lassan beláttam, hogy ezzel nekem egyedül kell megbirkóznom. Semmi kedvem nem volt hozzá, annyi mindenkit elvesztettem már. És az, hogy nem az öcsémet, hanem Bonnie-t kellett végleg elengednem nem volt kevésbé fájdalmas. Kicsi korunk óta ismertük egymást. Emlékek milliói rohamoztak meg ekkor, egy azonban különösen kedves volt számomra és kiemelkedett a többi közül.

Amikor megmutatta az erejét:

Hirtelen újra a szobámban találtam magam Bonnie-val, éreztem újra a meglepődést, amikor kiszakította a párnámat és a tollakat szétszórta a takarómon. Aztán koncentrált és egyetlen pihét bűvölt vékony kezével. Szájtátva néztem, ahogy a fehér pehely egyre feljebb és feljebb száll, majd megáll a levegőben, és csak lebeg. Értetlenül néztem barátnőm arcára, és akkor hirtelen a szemem előtt egy láthatatlan szélroham felkapta a többi pihét is, és játékosan forgatta körülöttünk.

 Bonnie tudott varázsolni, és akkor még nem sejtettük, hogy ez mennyi bajt fog ránk hozni.

Silas –suttogtam magam elé a halhatatlan, démoni vámpír nevét.

Megborzongtam, mire szorosabbra húztam magamon a kabátom.

Mentő szirénázását hallottam a Salvatore-házhoz közeli úton és rájöttem, hogy bizonyára most találták meg Katherinet. Sóhajtottam egyet, könnyeim továbbra is kitartóan csordogáltak vékony patakokban az arcomon. Kicsit fájt, hogy Damon sem jött utánam, pedig igazán szerettem őt, és miután ezt meg is mondtam neki, nos több támogatásra számítottam.

Cipőm orra folyton megakadt néhány faágban, miközben azon töprengtem milyen csendes az erdő. Aztán beugrott miért:

Stefan szavai ugrottak be, kedves meleg hangjának emléke jóleső langyos érzésként áradt szét az ereimben. Az ő hangjának, szavainak, neki köszönhettem az életem. Ha nem utasítja vissza a gyógyírt, akkor nem lett volna nálam, nem tudtam volna lenyomni Katherine torkán és akkor már régen halott, lennék.

Emlékezetemben az a kép derengett, amikor kirándultunk az erdőbe, - ironikus, hogy pont azon a kiruccanáson fakadtam ki és tiltakoztam hevesen az ellen, hogy én valaha vámpír legyek,- fanyar mosolyra húztam ajkaim- akkor fejtette ki azt az elméletét, hogy az állatok félnek tőlünk, mivel érzik rajtunk, hogy tulajdonképpen ragadozók vagyunk.

Stefan is elment… Nem voltam benne biztos, de talán ő utánam jött volna. Nem tehetek róla, hogy csak barátként szeretem, sosem értettem az egészet, a kavargó érzéseket.

Megálltam a fennsíkon, halkan felnevettem, mert eszembe jutott, mennyire fáradt voltam, amikor emberként gyalogoltam fel ide. A nap már nem látszott, hűvös szellő játszadozott a fűszálak között, miközben az égen kezdtek felderengeni a csillagok. Összeszorult a szívem és nagyot sóhajtottam. Számat összeszorítva tiltakoztam a sírás ellen és próbáltam megakadályozni a könnyeim újabb áradatát.

A szél néhány tincset táncoltatott barna hajamból kifújva őket, mígnem az arcomba kerültek. Hajszálaimon keresztül vizsgáltam a horizontot, amikor hirtelen megcsördült a telefonom. Előkaptam a készüléket azzal a szándékkal, hogy rögtön elhallgattatom, mert élesen elütött az éjszaka halk hangjaitól.

Azonban Damon neve virított a kijelzőn, bennem pedig éles késztetés ébredezett, hallani akartam a hangját. Nagyot sóhajtva megadtam magam és megnyomtam az elfogadó gombot.

 Beleszólni sem volt időm Damon rám ripakodott:

- Tudsz róla, hogy kórházban vagy?- már sejtettem miről van szó.

 Bonnie halálhíre mellett nem igazán tudtam a Katherine-nel történtek elmondására gondolni. – Forbes Seriff most hívott, hogy az egyik takarító eszméletlenül, véresen, üvegszilánkokkal borítva talált téged az iskolában és persze rögtön hívta a mentőket, meg a rendőröket. Annyit én is felfogtam, hogy Katherine az, de miért eszméletlen?- kérdezte türelmetlenül.

- Damon…- sóhajtottam, de nem tudtam folytatni, egyszerűen nem volt kedvem ezt fejtegetni, főleg telefonon keresztül, egyedül akartam lenni.

Damon várakozva hallgatott, majd egy perc múlva kitört belőle a méreg.

- Elena! Mi a franc folyik itt? Hol vagy egyáltalán?Nem válaszoltam, bizarrnak éreztem azt a választ, hogy az erdőben.

-ELENA!- kiabálása olyan hangos volt, hogy kifinomult vámpírfülemtől pár centire el kellett húznom a telefont.

- Úton a házatokhoz. Személyesen elmagyarázom, ha lehet – jelentettem ki, majd választ sem várva leraktam a telefont. Körbepillantottam a fenyők halkan susogó sötétzöld ágain, majd futásnak eredtem…

Az ellenkező irányba…

Közlemény? :)

Heló :) Remélem tetszett az első rész :) nemsokára jön a következő.. minden bloggernek fontos a visszajelzés kérlek firkants pár sort :) amiből tudom, hogy nem feleslegesen csinálom, amit csinálok :D minden kritikát szívesen fogadok:)

Negatívat is :) 

 Thank you for listening and reading! xoxo.*

Make me smile and send me a comment/ csalj mosolyt az arcomra és írj egy komit!♥

Bevezető+ első rész!:) xoxo

Sziasztok!♥

Ez a blog a Vámpírnaplók Fanfiction-öm miatt jött létre! Imádom a sorozatot és remélem tetszeni fog a munkám!

Nem is húznám tovább az időt mindenféle bemutatkozással, csak egy lány vagyok, aki szeret írni!

Bix*

 a történetet Elena szemszögéből mutatom be! xoxo*

Ja, és még annyi, hogy azoknak ajánlom akik látták a sorozat eddigi összes részét :) De persze más is elolvashatja és ha bizonyos dolgokat nem ért megírhatja nekem. Azért fejtegetem ezt, mert a történet a sorozatban történteken alapul.

Vampire Diaries

Fanfiction

Part 1*

Kimerülten lihegtem Katherine teste mellett és hallgattam lélegzik-e. Először semmit nem észleltem, majd egyre erősödő halk szuszogás ütötte meg a fülemet. Megkönnyebbülten felsóhajtottam, majd felültem és lenéztem hasonmáson göndörödő fürtjeire.

 Ahogy végiggondoltam mennyi bosszúságot okozott nekem összeszorult a torkom. Elég volt annyi, hogy Jeremyre gondoltam, arra, hogy nem sokára vissza kell térnie a túloldalra.

 Katherine nem mozdult, én pedig nem tudtam, mi legyen a következő lépés. Letöröltem a félig alvadt vért a nyakamról és felálltam. Tétován pillantottam le a tükörképemre, nem tudtam, mi lenne a helyes döntés. Hagyjam itt? Az iskola közepén? Végigfuttattam pillantásom a harcunk, okozta károkon, azon agyaltam mivel kelthetném azt a látszatot, hogy baleset történt. Megpillantottam a betörött biztonsági üveget és akaratlanul is megérintettem a homlokom, a bőröm hűvös volt és sima, de emlékezetemben még élénken élt a fájdalom, amikor Katherine erőteljes lökése miatt az üvegszilánkok a húsomba vájtak. Csak egy pillanatba telt, amíg Katherine-t odahúztam a piros keretes tűzoltó készülék megrongálódott ablakához, és úgy fektettem, mintha ő ment volna neki véletlenül a tömör üvegnek. Felmarkoltam néhány üvegdarabot és óvatosan hasonmásom arcára ejtettem párat, nem akartam nagyon megsérteni a bőrét, mert nemsokára ember lesz és nehezebben fognak begyógyulni a sebei, ugyanakkor, muszáj volt néhány vágásnak látszania a hihetőség érdekében.

 Már csak egy kérdés maradt, nem utalt semmi arra, hogy történt a baleset, elvégre az ember nem megy neki csak úgy az üvegnek. Ezzel azonban nem akartam foglalkozni, aztán hirtelen még sürgetőbb probléma lépett fel. 

„Hiszen azt fogják hinni, hogy ő Elena”- villant át az agyamon.-„Sebaj, legalább magyarázatot kapnak arra, miért nem jelentem meg a bizonyítványosztás utáni banketten.”

Kapkodva kihámoztam magam a vörös köpenyből és nagy nehezen, hányaveti módón ráhúztam az eszméletlen lány testére. A kalapot vérbe akartam mártani. De nem volt sehol vér. És az is igen sántított, hogy Kathernie arca tele volt szilánkokkal mégis alig volt egy pár csepp vér a bőrén. Át sem gondolva mit teszek, beleharaptam a csuklómba és összekentem a kalapot és Katherine arcát. Majd úgy ítéltem meg, hogy már így is túl sok időt töltöttem a nyomok eltüntetésével vagy épp készítésével. Az általam kitépett szekrényajtót magammal vittem.

Kilépve a hátsó ajtón mélyet szippantottam a párás, napsütéses levegőből. Majd a Salvatore-ház felé vettem az irányt, mielőtt bementem volna, messzire behajítottam az erdőbe a szekrényajtót. Ezután beléptem és hagytam hogy a huzat kegyetlen erővel becsapja az óriási tölgyfaajtót mögöttem. Felrohantam a lépcsőn egyenesen Damon szobája felé. Az ágyon feküdt és a gondolataiba mélyedt. Láttam, hogy szomorú.

- Mi a baj?- kérdeztem tétován megállva az ajtóban.

- Neked is, szia-mosolygott fanyarul.

Ennél azért szívesebb fogadtatásra számítottam. Közelebb léptem hozzá, ekkor a délutáni napfény megcsillant a kezében tartott ólomkristály-üveg poháron, ami valami barna löttyel volt tele. Alkohol…

- Damon…-kezdtem.

-Elment, jó? Ennyi az egész.Máskor is kibírtam.- mondta majd nagyot kortyolt az italából.

-Mégis ki?- „Kire gondol? Stefan-ra?”

-Alaric.

Elhaló hangja késként hatolt a szívembe. Abban a pillanatban sarkon fordultam és fénysebességgel robogtam körbe a házban.

-Jeremy!- könnyek marták a szemem, Alaric eltűnése Jeremyre nézve is érvényes volt, és még el sem búcsúzhattam tőle.

-Bonnieval van .- hallottam Damon csodálkozó hangját a hátam mögül.

Kirohantam a házból, bár nem tudtam, hol van Bonnie. Csak rohantam és rohantam. Megnéztem a temetőben, az iskolánál, a parkban, a Lockwood- pincében. Mindenhol. Végül kimerülten tértem vissza Damonhöz. Teljesen nyugodtan iszogatott a nappaliban. Nekem pedig kedvem lett volna felpofozni.

 Hirtelen nyílt az ajtó és Jeremy lépett be rajta. Damon csodálkozva felkiáltott én pedig az öcsém nyakába vetettem magam.

 Szerettem volna kérdéseket rázúdítani, ezért nagy nehezen kibontakoztam az öleléséből, hátraléptem, és a szemébe néztem.

Damon csak erre várt, amint kezem lehullott Jeremyről ő rátámadt és a nyakánál fogva a falhoz szorította. Jeremy fulladozott.

-Damon!- kiáltottam döbbenten. De ő nem figyelt rám.

- Most megvagy, Silas!- hörögte. Nekem pedig elakadt a lélegzetem, ahogy lassan kezdett összeállni a kép.

- Bonnie- fulladozta az öcsém és ekkor feltámadt a szél a szobában, jóllehet egy ablak sem volt nyitva.Most azonban csörömpölve záporoztak körülöttem az éles üvegszilánkok vörös csíkokat húzva a bőrömön. A fejembe fájdalom hasított és homályosan láttam, ahogy Damon térdre esik előttem. Nagy nehezen leguggoltam, a fájdalom arra késztetett, hogy teli torokból üvöltsek. Egyenes tincseimet vadul cibálta a feltámadt szélroham, néhány hajszál az arcomba ugrott, én pedig éreztem, hogy a fájdalomtól kicsorduló könnyeim ráfolynak a hajamra.

-Elég! –kiáltotta Jeremy és a szél elült, nyoma sem maradt, ahogy a fájdalomnak sem. Hitetlenkedve pillantottam fel rá könnyeimen keresztül. Halk szavakat mormolt.- Bonnie, hadd magyarázzam el nekik. – kérte és tekintete egy olyan pontot nézett, ahol nem volt semmi és senki.

- Hol van a boszorkánycsitri?- kiáltotta Damon felbátorodva, hogy a fájdalom megszűnt.

Jeremy rákapta a tekintetét, majd mintha valaki más beszélne hozzá visszapillantott arra a láthatatlan pontra.

- Valami történt. – kezdte az öcsém távolba meredő tekintettel, de Damon türelmetlenül félbeszakította.

- Tapsoljuk meg a fiút! –kiáltotta gúnyosan és tapsolt a kezével, miközben nyögve feltápászkodott. Én nehezebben nyertem vissza az erőmet, mivel a Katherine elleni harc is kimerített, de azért valahogy én is álló helyzetbe küzdöttem magam. – Igen, gratulálok, tényleg történt valami- folytatta Damon. – Bár azt hiszem, nem tudjuk neked adni a főnyereményt, mert több a veszteség, mint a haszon. Stefan elment, talán örökre. De nem is ez a legnagyobb baj. Hanem, hogy Alaric is eltűnt, és te mégis itt vagy! Másra nem tudok gyanakodni, minthogy Silas-szel van dolgunk!

Damon sosem kedvelte az öcsémet, nekem viszont ő volt a mindenem, és a feltételezés, hogy Silas áll velem szemben az öcsém képében annyira abszurd volt, hogy nevethetnékem támadt. De ebben a városban megtanultam, hogy semmi sem lehetetlen.

 Mégsem tudtam Damon mellé állni ebben a kérdésben, ezért megkerültem őt és Jeremy előtt cövekeltem le. Mélyen a szemébe néztem.

- Hallgatunk –mondtam, majd türelmesen  hátraléptem és hellyel kínáltam őt. Lehuppant a kanapéra, én pedig szorosan melléültem. Várakozóan néztem Damonre, mire ő dühösen felhorkant.

- Ti tisztára meghülyültetek- mondta, majd nagyokat lépve az italos szekrényéhez vonult. – Elnézést- nézett ránk visszafordulva félúton, de semmi megbánás nem volt a hangjában.- A társaságotok elviseléséhez szükségem van egy kis erősítőre.

Szó nélkül néztük, amint elővesz egy finom vonalú vodkásüveget, könnyedén kibontja, majd mérgesen önti az italt kristálypoharába, felénk fordulva lassú léptekkel közeledett, aztán mégis inkább a velünk szemben lévő kanapénak támaszkodott hanyagul.- Hallgatlak, drágaságom! – forgatta a szemét, miközben megitta a poharában lévő vodkát.

Nem törődtem vele, ilyenkor jobb hagyni, inkább kedvesen Jeremyre néztem, miközben égtem a kíváncsiságtól.

- Damonnek igaza van, tisztára hülyének érzem magam, amiért nem tudtam megakadályozni, mert nem vettem időben észre. –kezdte Jeremy önvádlón.

- Miről van szó?- kérdeztem, miközben fülem mögé simítottam a hajam.

- Bonnie – úgy ejtette ki a nevét, mintha már egy rég meghalt rokonról beszélne és ez gyanút ébresztett bennem. Jeremy maga mellé nézett a kanapén, nem felém, hanem a másik oldalra, mintha lenne ott valaki, majd bólintott. - Itt van velünk.

Damon mérgesen felszisszent, mint amikor forró vasra öntik a vizet, és ahogy ránéztem, láttam, hogy az állkapcsa megfeszül a visszafojtott haragtól.

Értetlenül néztem az öcsémre, szemeimmel könyörögve, hogy folytassa.

- Azt mondta, - hangja tétován remegett. – annyi időt ad nekünk, amennyit tud. És képes volt áldozatot hozni, nagyobb áldozatot, mint azt bárkitől elvárhatnánk.

Még mindig nem értettem, Damon halk szitkozódása viszont elárulta, hogy ő igen.

- Jeremy, kérlek, mond már el mi történt, mert így…

Damon a szavamba vágott:

- Hát tényleg nem érted, az a kis szent boszorkány feláldozta magát a te öcsédért!

Nem értettem, hogy képes velem így beszélni, könnyeim marták a szememet, de, ahogy Jeremy átölelt, elmúlt a szúró érzés. Nem tudtam, mit érzek vagy hogy mit kéne éreznem, elvesztettem a legjobb barátom, aki képes volt feláldozni magát azért, hogy visszakaphassam az öcsém. A túlságosan is önzetlen tett nagyon bántott. Felpattantam a kanapéról és elindultam kifelé, de félúton még visszafordultam:

- Miért kell mindig mindenkinek az én érdekeimet a sajátjai elé helyezni?- kiáltottam, majd választ sem várva, könnyeimmel az arcomon kirohantam a szürkületbe.