Bevezető+ első rész!:) xoxo

Sziasztok!♥

Ez a blog a Vámpírnaplók Fanfiction-öm miatt jött létre! Imádom a sorozatot és remélem tetszeni fog a munkám!

Nem is húznám tovább az időt mindenféle bemutatkozással, csak egy lány vagyok, aki szeret írni!

Bix*

 a történetet Elena szemszögéből mutatom be! xoxo*

Ja, és még annyi, hogy azoknak ajánlom akik látták a sorozat eddigi összes részét :) De persze más is elolvashatja és ha bizonyos dolgokat nem ért megírhatja nekem. Azért fejtegetem ezt, mert a történet a sorozatban történteken alapul.

Vampire Diaries

Fanfiction

Part 1*

Kimerülten lihegtem Katherine teste mellett és hallgattam lélegzik-e. Először semmit nem észleltem, majd egyre erősödő halk szuszogás ütötte meg a fülemet. Megkönnyebbülten felsóhajtottam, majd felültem és lenéztem hasonmáson göndörödő fürtjeire.

 Ahogy végiggondoltam mennyi bosszúságot okozott nekem összeszorult a torkom. Elég volt annyi, hogy Jeremyre gondoltam, arra, hogy nem sokára vissza kell térnie a túloldalra.

 Katherine nem mozdult, én pedig nem tudtam, mi legyen a következő lépés. Letöröltem a félig alvadt vért a nyakamról és felálltam. Tétován pillantottam le a tükörképemre, nem tudtam, mi lenne a helyes döntés. Hagyjam itt? Az iskola közepén? Végigfuttattam pillantásom a harcunk, okozta károkon, azon agyaltam mivel kelthetném azt a látszatot, hogy baleset történt. Megpillantottam a betörött biztonsági üveget és akaratlanul is megérintettem a homlokom, a bőröm hűvös volt és sima, de emlékezetemben még élénken élt a fájdalom, amikor Katherine erőteljes lökése miatt az üvegszilánkok a húsomba vájtak. Csak egy pillanatba telt, amíg Katherine-t odahúztam a piros keretes tűzoltó készülék megrongálódott ablakához, és úgy fektettem, mintha ő ment volna neki véletlenül a tömör üvegnek. Felmarkoltam néhány üvegdarabot és óvatosan hasonmásom arcára ejtettem párat, nem akartam nagyon megsérteni a bőrét, mert nemsokára ember lesz és nehezebben fognak begyógyulni a sebei, ugyanakkor, muszáj volt néhány vágásnak látszania a hihetőség érdekében.

 Már csak egy kérdés maradt, nem utalt semmi arra, hogy történt a baleset, elvégre az ember nem megy neki csak úgy az üvegnek. Ezzel azonban nem akartam foglalkozni, aztán hirtelen még sürgetőbb probléma lépett fel. 

„Hiszen azt fogják hinni, hogy ő Elena”- villant át az agyamon.-„Sebaj, legalább magyarázatot kapnak arra, miért nem jelentem meg a bizonyítványosztás utáni banketten.”

Kapkodva kihámoztam magam a vörös köpenyből és nagy nehezen, hányaveti módón ráhúztam az eszméletlen lány testére. A kalapot vérbe akartam mártani. De nem volt sehol vér. És az is igen sántított, hogy Kathernie arca tele volt szilánkokkal mégis alig volt egy pár csepp vér a bőrén. Át sem gondolva mit teszek, beleharaptam a csuklómba és összekentem a kalapot és Katherine arcát. Majd úgy ítéltem meg, hogy már így is túl sok időt töltöttem a nyomok eltüntetésével vagy épp készítésével. Az általam kitépett szekrényajtót magammal vittem.

Kilépve a hátsó ajtón mélyet szippantottam a párás, napsütéses levegőből. Majd a Salvatore-ház felé vettem az irányt, mielőtt bementem volna, messzire behajítottam az erdőbe a szekrényajtót. Ezután beléptem és hagytam hogy a huzat kegyetlen erővel becsapja az óriási tölgyfaajtót mögöttem. Felrohantam a lépcsőn egyenesen Damon szobája felé. Az ágyon feküdt és a gondolataiba mélyedt. Láttam, hogy szomorú.

- Mi a baj?- kérdeztem tétován megállva az ajtóban.

- Neked is, szia-mosolygott fanyarul.

Ennél azért szívesebb fogadtatásra számítottam. Közelebb léptem hozzá, ekkor a délutáni napfény megcsillant a kezében tartott ólomkristály-üveg poháron, ami valami barna löttyel volt tele. Alkohol…

- Damon…-kezdtem.

-Elment, jó? Ennyi az egész.Máskor is kibírtam.- mondta majd nagyot kortyolt az italából.

-Mégis ki?- „Kire gondol? Stefan-ra?”

-Alaric.

Elhaló hangja késként hatolt a szívembe. Abban a pillanatban sarkon fordultam és fénysebességgel robogtam körbe a házban.

-Jeremy!- könnyek marták a szemem, Alaric eltűnése Jeremyre nézve is érvényes volt, és még el sem búcsúzhattam tőle.

-Bonnieval van .- hallottam Damon csodálkozó hangját a hátam mögül.

Kirohantam a házból, bár nem tudtam, hol van Bonnie. Csak rohantam és rohantam. Megnéztem a temetőben, az iskolánál, a parkban, a Lockwood- pincében. Mindenhol. Végül kimerülten tértem vissza Damonhöz. Teljesen nyugodtan iszogatott a nappaliban. Nekem pedig kedvem lett volna felpofozni.

 Hirtelen nyílt az ajtó és Jeremy lépett be rajta. Damon csodálkozva felkiáltott én pedig az öcsém nyakába vetettem magam.

 Szerettem volna kérdéseket rázúdítani, ezért nagy nehezen kibontakoztam az öleléséből, hátraléptem, és a szemébe néztem.

Damon csak erre várt, amint kezem lehullott Jeremyről ő rátámadt és a nyakánál fogva a falhoz szorította. Jeremy fulladozott.

-Damon!- kiáltottam döbbenten. De ő nem figyelt rám.

- Most megvagy, Silas!- hörögte. Nekem pedig elakadt a lélegzetem, ahogy lassan kezdett összeállni a kép.

- Bonnie- fulladozta az öcsém és ekkor feltámadt a szél a szobában, jóllehet egy ablak sem volt nyitva.Most azonban csörömpölve záporoztak körülöttem az éles üvegszilánkok vörös csíkokat húzva a bőrömön. A fejembe fájdalom hasított és homályosan láttam, ahogy Damon térdre esik előttem. Nagy nehezen leguggoltam, a fájdalom arra késztetett, hogy teli torokból üvöltsek. Egyenes tincseimet vadul cibálta a feltámadt szélroham, néhány hajszál az arcomba ugrott, én pedig éreztem, hogy a fájdalomtól kicsorduló könnyeim ráfolynak a hajamra.

-Elég! –kiáltotta Jeremy és a szél elült, nyoma sem maradt, ahogy a fájdalomnak sem. Hitetlenkedve pillantottam fel rá könnyeimen keresztül. Halk szavakat mormolt.- Bonnie, hadd magyarázzam el nekik. – kérte és tekintete egy olyan pontot nézett, ahol nem volt semmi és senki.

- Hol van a boszorkánycsitri?- kiáltotta Damon felbátorodva, hogy a fájdalom megszűnt.

Jeremy rákapta a tekintetét, majd mintha valaki más beszélne hozzá visszapillantott arra a láthatatlan pontra.

- Valami történt. – kezdte az öcsém távolba meredő tekintettel, de Damon türelmetlenül félbeszakította.

- Tapsoljuk meg a fiút! –kiáltotta gúnyosan és tapsolt a kezével, miközben nyögve feltápászkodott. Én nehezebben nyertem vissza az erőmet, mivel a Katherine elleni harc is kimerített, de azért valahogy én is álló helyzetbe küzdöttem magam. – Igen, gratulálok, tényleg történt valami- folytatta Damon. – Bár azt hiszem, nem tudjuk neked adni a főnyereményt, mert több a veszteség, mint a haszon. Stefan elment, talán örökre. De nem is ez a legnagyobb baj. Hanem, hogy Alaric is eltűnt, és te mégis itt vagy! Másra nem tudok gyanakodni, minthogy Silas-szel van dolgunk!

Damon sosem kedvelte az öcsémet, nekem viszont ő volt a mindenem, és a feltételezés, hogy Silas áll velem szemben az öcsém képében annyira abszurd volt, hogy nevethetnékem támadt. De ebben a városban megtanultam, hogy semmi sem lehetetlen.

 Mégsem tudtam Damon mellé állni ebben a kérdésben, ezért megkerültem őt és Jeremy előtt cövekeltem le. Mélyen a szemébe néztem.

- Hallgatunk –mondtam, majd türelmesen  hátraléptem és hellyel kínáltam őt. Lehuppant a kanapéra, én pedig szorosan melléültem. Várakozóan néztem Damonre, mire ő dühösen felhorkant.

- Ti tisztára meghülyültetek- mondta, majd nagyokat lépve az italos szekrényéhez vonult. – Elnézést- nézett ránk visszafordulva félúton, de semmi megbánás nem volt a hangjában.- A társaságotok elviseléséhez szükségem van egy kis erősítőre.

Szó nélkül néztük, amint elővesz egy finom vonalú vodkásüveget, könnyedén kibontja, majd mérgesen önti az italt kristálypoharába, felénk fordulva lassú léptekkel közeledett, aztán mégis inkább a velünk szemben lévő kanapénak támaszkodott hanyagul.- Hallgatlak, drágaságom! – forgatta a szemét, miközben megitta a poharában lévő vodkát.

Nem törődtem vele, ilyenkor jobb hagyni, inkább kedvesen Jeremyre néztem, miközben égtem a kíváncsiságtól.

- Damonnek igaza van, tisztára hülyének érzem magam, amiért nem tudtam megakadályozni, mert nem vettem időben észre. –kezdte Jeremy önvádlón.

- Miről van szó?- kérdeztem, miközben fülem mögé simítottam a hajam.

- Bonnie – úgy ejtette ki a nevét, mintha már egy rég meghalt rokonról beszélne és ez gyanút ébresztett bennem. Jeremy maga mellé nézett a kanapén, nem felém, hanem a másik oldalra, mintha lenne ott valaki, majd bólintott. - Itt van velünk.

Damon mérgesen felszisszent, mint amikor forró vasra öntik a vizet, és ahogy ránéztem, láttam, hogy az állkapcsa megfeszül a visszafojtott haragtól.

Értetlenül néztem az öcsémre, szemeimmel könyörögve, hogy folytassa.

- Azt mondta, - hangja tétován remegett. – annyi időt ad nekünk, amennyit tud. És képes volt áldozatot hozni, nagyobb áldozatot, mint azt bárkitől elvárhatnánk.

Még mindig nem értettem, Damon halk szitkozódása viszont elárulta, hogy ő igen.

- Jeremy, kérlek, mond már el mi történt, mert így…

Damon a szavamba vágott:

- Hát tényleg nem érted, az a kis szent boszorkány feláldozta magát a te öcsédért!

Nem értettem, hogy képes velem így beszélni, könnyeim marták a szememet, de, ahogy Jeremy átölelt, elmúlt a szúró érzés. Nem tudtam, mit érzek vagy hogy mit kéne éreznem, elvesztettem a legjobb barátom, aki képes volt feláldozni magát azért, hogy visszakaphassam az öcsém. A túlságosan is önzetlen tett nagyon bántott. Felpattantam a kanapéról és elindultam kifelé, de félúton még visszafordultam:

- Miért kell mindig mindenkinek az én érdekeimet a sajátjai elé helyezni?- kiáltottam, majd választ sem várva, könnyeimmel az arcomon kirohantam a szürkületbe.