Heló! Meghoztam a negyedik részt, remélem tetszeni fog:)
Olvassátok és kommenteljetek!
xoxo~Bix*
Part 4*
Azt mondják, a haldokló életének minden pillanata lepereg a szeme előtt, nekem viszont egy percem volt és azalatt semmit nem láttam. Nem volt több időm, mivel az ajtó kicsapódott:
- Elena!- őszinte megkönnyebbülés csendült az ismerős hangban és legnagyobb meglepetésemre hiába kutattam a lágy hangban harag után.
Damon valósággal berontott az ajtón, az ágyra vetette magát és nekiesett a köteleknek. Én mindezt homályosan, egyre elnehezülő tudattal érzékeltem, ahogy azt is, hogy kiáltva rántja el a kezét, majd káromkodik. Cifra szavai között a verbéna is szerepelt, a kötél tehát verbénával volt átitatva.Lehunytam a szemem, és tűrtem, ahogy Damon ide-oda rángatja a kezem. Aztán hirtelen felemelkedtem, Damon erős karjaiban sokkal jobban éreztem magam, aludni akartam...
- Nem értem, mi van veled Elena, teljesen megbolondultál?- halkan motyogva szidott és én fáradtan felsóhajtottam... Máris kioktatás következik.
De a többi szavát már nem hallottam, egy érdekes hallucinációban találtam magam:
Egy selymes füvű réten jártam, gondtalan mosoly játszott az ajkamon, ahogy meztelen talpammal a puha talajon lépdeltem. Először a vámpíréletemben feltétlenül boldog voltam és nem tudtam elképzelni, hogy valami is rossz lehet. Aztán hirtelen a felhőtlen, tiszta, kék égre fekete, nehéz bodrok költöztek, és mennydörgés robaja rázta meg a tisztást. Jobb kéz felől morgást hallottam, odakaptam a fejem és ott állt Kol, az ősvámpír, aki meg akart ölni minket.
Egy szempillantás alatt rám vetette magát kivillantva fogait. A nagy lendülettől a földre zuhantam, majd hirtelen a ruha által nem fedett bőröm felizzott, hátrakaptam a fejem és rá kellett jönnöm, hogy a selymes fű helyett egy csomó verbéna „illatozott” körülöttem. A fájdalomtól magamhoz tértem.
A Salvatore-ház kanapéján ébredtem, miközben Damon szorította a kezem, kétségbeesve meredtem a szemébe, majd gyorsan észbe kapva ellenőriztem az alkarom. Szerencsére nem volt semmi baja.
Ekkor vettem észre, hogy egy kisebbfajta tömeg áll fekvőhelyem körül.
- A hallucinációid hamarosan alábbhagynak. Nagyon szívesen.- Kalus udvarias, bár kicsit gunyoros hangjára megnyugodva fújtam ki a levegőt.
- Köszönöm – mondtam a szemébe nézve, mire ő csak bólintott.
Damon megszorította a kezem:
- Jobban érzed magad, mert ha igen, meg kell beszélnünk néhány dolgot.
Fáradtan bólintottam, mire dühös horkantásra lettem figyelmes, hátrafordítottam a fejem és így kicsavart nyakkal pillantottam fel Rebekahra. Várakozva néztem rá, de nem mondott semmit. Így úgy éreztem nekem kell kezdenem.
- Figyelj, nagyon sajnálom, tudom, hogy nem szívesen jöttél most ide és mindenkitől bocsánatot kérek amiért, nos...- hirtelen nem tudtam miért kéne bocsánatot kérnem, azért mert megtámadtak? Végül is az nem az én hibám volt.
- Nem kell bocsánatot kérned, Elena- Elijah kedves hangja lelket öntött belém.- Szívesen segítünk, ahol tudunk.
- A magad nevében beszélj, gyakorlatilag mi a világ másik végéről szaladtunk idáig!- csattant Rebekah hangja és jelentőségteljesen Mattre nézett.
- Akkor is, ideje, hogy megváltozzunk, jobban összetartsunk és segítsünk ha arra van szükség.- Elijah nyugodt volt, valahogy sosem tudta elveszteni a fejét, húga üres nyavalygása volt a legkevesebb számára.
- Persze, csak mértékkel- tette hozzá Haley komolyan.- Ebben a hónapban ez már a második, amikor Klaus vérére van szükségetek.
Ránéztem és gömbölyödő hasától elakadt a lélegzetem.
- Te...?- néztem rá hitetlenkedve.
Klaus válaszolt helyette:
– Igen, úgyhogy jó lenne ha nem lenne több ilyen eset.
Hirtelen feltűnt, hogy Caroline nincs a körülöttem állók között. Ezen sem volt időm gondolkodni, mivel Damon hangja keményen csattant:
– Nem tehet róla, hogy Silas megtámadta!
– Te erről honnan tudsz?- balsejtelmem támadt, talán ő is találkozott az ősvámpírral és harcba keveredett vele?
- Nem volt nehéz kitalálni, mivel egész hazaúton az ő nevét motyogtad- szűrte a fogai között.- Mindegy! A lényeg, hogy köszönjük a segítségeteket és remélem nem haragszotok meg, ha azt mondom nem szívesen látunk itt titeket tovább...- a hangja elárulta, hogy nem igazán érdekli megneheztel-e az őscsalád.
Bólintottak, majd kifelé vették az irányt Matt még odalépett hozzám, és biztatóan végigsimított az arcomon, felmosolyogtam rá, majd elgondolkodva követtem a kifelé tartók útját, mígnem teljesen eltűntek. A tölgyfaajtó puhán kattant a helyére, én pedig megadóan Damon felé fordultam, felnéztem rá és sóhajtottam:
- Rendben, hadd halljam milyen ostoba voltam, amiért nem jöttem vissza hozzád azonnal!- határozott akartam lenni, de túlságosan féltem, az eltaszítástól.
Nem válaszolt rögtön, inkább felállt merev guggolásából és körbejárta a kanapét lassú léptekkel, odalépett az italos szekrényéhez és elővett két poharat, félig töltötte mindkettőt, majd elgondolkodva nyújtotta oda nekem az egyiket, míg ő leereszkedett a kanapé előtti alacsony dohányzóasztalkára. Meglepetten elvettem tőle a nehéz üvegtárgyat és merengve belekortyoltam.
A wishkey kicsit csípte a torkom, de azért ízlett, rögtön felismertem Damon kedvencét, gyakran iszogatta ezt, azt hiszem több száz üveggel halmozott fel belőle a ’70-es években.
Várakozva pillantottam rá, mire ő is a szemembe nézett.
Addig kemény tekintetet hirtelen ellágyult, kék szemében megértés csillant.
- Örülök, hogy nincs semmi bajod- kezdte, majd nagyot nyelt.- Persze nagy hülyeség volt egyedül kóborolnod, bárki megtámadhatott volna.
- Nem bárki, csak Silas és...
- És ő meg is támadott- nyilatkoztatta ki a nyilvánvalót- Nem tudom, mi történt, hisz Stefan eltemette a testét és, hogy őszinte legyek ezt a Katherine ügyet sem értem.
Megittam a oharamban várakozó alkoholt, hátha könnyebb lesz így elmondanom, amire már rájöttem
- A varázslat megszűnt, mivel Bonnie meghalt- most rajtam volt a sor, hogy egy nagyot nyeljek -Silas pedig szabadon kószál és bosszút akar, mivel, ahogy ő mondta, elpazaroltam a gyógyírt!
- Igen,erre már én is rájöttem. Beadtad Katherine-nek, miért?- kérdezte és éreztem, hogy egyre dühösebb- Neked kellett volna bevenned!
- Megtámadott, Damon, nem volt más választásom, majdnem megölt, és akkor Jeremynek nem maradt volna senkije!- kezdtem én is méregbe gurulni.
- Így pedig Silas fog mindenkit kinyírni, Elena!- hangja keményen csattant a nappaliban, ahol csak a tűz halk pattogása hallatszott.
- Hisz te magad mondtad, hogy Silasnak nincs szüksége a gyógyírre, mert egy megkövesedett szobor!-mire befejeztem a mondatott, rájöttem mekkora hülyeséget mondtam.
- Többé már nem, Elena!- mérgesen meredt könnyes szemeimbe.
Nem tudtam, mit mondhatnék, mindketten elhallgattunk és pattanásig feszült idegekkel vizslattuk egymást, éreztem, hogy nem mondhatok semmit, ami kicsit is ésszerű.
A nap éppen lemenőben volt, utolsó sugarait halovány erővel sugározta be a félig nyitott ablakon, messze innen, gondtalan emberek élik a mindennapi életüket, nem kell foglalkozniuk holmi ősvámpírokkal, akik bosszúra éheznek. Nekik nem hal meg a legjobb barátnőjük azért, mert boszorkány, ők egyszerűen csak normálisak.
Dühös voltam.
Tehetetlen voltam.
Vigaszt akartam.
Újra élni akartam!
Ezért nem törődve semmivel, vadon szájon csókoltam őt. Ajka meglepődötten tapadt az enyémre és csak a pillanat törtrészéig habozott, mielőtt forrón visszacsókolt. Karjaimmal átfogtam nyakát és beszívtam illatát. Nem voltak válaszok, de most a kérdések sem számítottak, csak ő volt és én!
Part 4*
Azt mondják, a haldokló életének minden pillanata lepereg a szeme előtt, nekem viszont egy percem volt és azalatt semmit nem láttam. Nem volt több időm, mivel az ajtó kicsapódott:
- Elena!- őszinte megkönnyebbülés csendült az ismerős hangban és legnagyobb meglepetésemre hiába kutattam a lágy hangban harag után.
Damon valósággal berontott az ajtón, az ágyra vetette magát és nekiesett a köteleknek. Én mindezt homályosan, egyre elnehezülő tudattal érzékeltem, ahogy azt is, hogy kiáltva rántja el a kezét, majd káromkodik. Cifra szavai között a verbéna is szerepelt, a kötél tehát verbénával volt átitatva.Lehunytam a szemem, és tűrtem, ahogy Damon ide-oda rángatja a kezem. Aztán hirtelen felemelkedtem, Damon erős karjaiban sokkal jobban éreztem magam, aludni akartam...
- Nem értem, mi van veled Elena, teljesen megbolondultál?- halkan motyogva szidott és én fáradtan felsóhajtottam... Máris kioktatás következik.
De a többi szavát már nem hallottam, egy érdekes hallucinációban találtam magam:
Egy selymes füvű réten jártam, gondtalan mosoly játszott az ajkamon, ahogy meztelen talpammal a puha talajon lépdeltem. Először a vámpíréletemben feltétlenül boldog voltam és nem tudtam elképzelni, hogy valami is rossz lehet. Aztán hirtelen a felhőtlen, tiszta, kék égre fekete, nehéz bodrok költöztek, és mennydörgés robaja rázta meg a tisztást. Jobb kéz felől morgást hallottam, odakaptam a fejem és ott állt Kol, az ősvámpír, aki meg akart ölni minket.
Egy szempillantás alatt rám vetette magát kivillantva fogait. A nagy lendülettől a földre zuhantam, majd hirtelen a ruha által nem fedett bőröm felizzott, hátrakaptam a fejem és rá kellett jönnöm, hogy a selymes fű helyett egy csomó verbéna „illatozott” körülöttem. A fájdalomtól magamhoz tértem.
A Salvatore-ház kanapéján ébredtem, miközben Damon szorította a kezem, kétségbeesve meredtem a szemébe, majd gyorsan észbe kapva ellenőriztem az alkarom. Szerencsére nem volt semmi baja.
Ekkor vettem észre, hogy egy kisebbfajta tömeg áll fekvőhelyem körül.
- A hallucinációid hamarosan alábbhagynak. Nagyon szívesen.- Kalus udvarias, bár kicsit gunyoros hangjára megnyugodva fújtam ki a levegőt.
- Köszönöm – mondtam a szemébe nézve, mire ő csak bólintott.
Damon megszorította a kezem:
- Jobban érzed magad, mert ha igen, meg kell beszélnünk néhány dolgot.
Fáradtan bólintottam, mire dühös horkantásra lettem figyelmes, hátrafordítottam a fejem és így kicsavart nyakkal pillantottam fel Rebekahra. Várakozva néztem rá, de nem mondott semmit. Így úgy éreztem nekem kell kezdenem.
- Figyelj, nagyon sajnálom, tudom, hogy nem szívesen jöttél most ide és mindenkitől bocsánatot kérek amiért, nos...- hirtelen nem tudtam miért kéne bocsánatot kérnem, azért mert megtámadtak? Végül is az nem az én hibám volt.
- Nem kell bocsánatot kérned, Elena- Elijah kedves hangja lelket öntött belém.- Szívesen segítünk, ahol tudunk.
- A magad nevében beszélj, gyakorlatilag mi a világ másik végéről szaladtunk idáig!- csattant Rebekah hangja és jelentőségteljesen Mattre nézett.
- Akkor is, ideje, hogy megváltozzunk, jobban összetartsunk és segítsünk ha arra van szükség.- Elijah nyugodt volt, valahogy sosem tudta elveszteni a fejét, húga üres nyavalygása volt a legkevesebb számára.
- Persze, csak mértékkel- tette hozzá Haley komolyan.- Ebben a hónapban ez már a második, amikor Klaus vérére van szükségetek.
Ránéztem és gömbölyödő hasától elakadt a lélegzetem.
- Te...?- néztem rá hitetlenkedve.
Klaus válaszolt helyette:
– Igen, úgyhogy jó lenne ha nem lenne több ilyen eset.
Hirtelen feltűnt, hogy Caroline nincs a körülöttem állók között. Ezen sem volt időm gondolkodni, mivel Damon hangja keményen csattant:
– Nem tehet róla, hogy Silas megtámadta!
– Te erről honnan tudsz?- balsejtelmem támadt, talán ő is találkozott az ősvámpírral és harcba keveredett vele?
- Nem volt nehéz kitalálni, mivel egész hazaúton az ő nevét motyogtad- szűrte a fogai között.- Mindegy! A lényeg, hogy köszönjük a segítségeteket és remélem nem haragszotok meg, ha azt mondom nem szívesen látunk itt titeket tovább...- a hangja elárulta, hogy nem igazán érdekli megneheztel-e az őscsalád.
Bólintottak, majd kifelé vették az irányt Matt még odalépett hozzám, és biztatóan végigsimított az arcomon, felmosolyogtam rá, majd elgondolkodva követtem a kifelé tartók útját, mígnem teljesen eltűntek. A tölgyfaajtó puhán kattant a helyére, én pedig megadóan Damon felé fordultam, felnéztem rá és sóhajtottam:
- Rendben, hadd halljam milyen ostoba voltam, amiért nem jöttem vissza hozzád azonnal!- határozott akartam lenni, de túlságosan féltem, az eltaszítástól.
Nem válaszolt rögtön, inkább felállt merev guggolásából és körbejárta a kanapét lassú léptekkel, odalépett az italos szekrényéhez és elővett két poharat, félig töltötte mindkettőt, majd elgondolkodva nyújtotta oda nekem az egyiket, míg ő leereszkedett a kanapé előtti alacsony dohányzóasztalkára. Meglepetten elvettem tőle a nehéz üvegtárgyat és merengve belekortyoltam.
A wishkey kicsit csípte a torkom, de azért ízlett, rögtön felismertem Damon kedvencét, gyakran iszogatta ezt, azt hiszem több száz üveggel halmozott fel belőle a ’70-es években.
Várakozva pillantottam rá, mire ő is a szemembe nézett.
Addig kemény tekintetet hirtelen ellágyult, kék szemében megértés csillant.
- Örülök, hogy nincs semmi bajod- kezdte, majd nagyot nyelt.- Persze nagy hülyeség volt egyedül kóborolnod, bárki megtámadhatott volna.
- Nem bárki, csak Silas és...
- És ő meg is támadott- nyilatkoztatta ki a nyilvánvalót- Nem tudom, mi történt, hisz Stefan eltemette a testét és, hogy őszinte legyek ezt a Katherine ügyet sem értem.
Megittam a oharamban várakozó alkoholt, hátha könnyebb lesz így elmondanom, amire már rájöttem
- A varázslat megszűnt, mivel Bonnie meghalt- most rajtam volt a sor, hogy egy nagyot nyeljek -Silas pedig szabadon kószál és bosszút akar, mivel, ahogy ő mondta, elpazaroltam a gyógyírt!
- Igen,erre már én is rájöttem. Beadtad Katherine-nek, miért?- kérdezte és éreztem, hogy egyre dühösebb- Neked kellett volna bevenned!
- Így pedig Silas fog mindenkit kinyírni, Elena!- hangja keményen csattant a nappaliban, ahol csak a tűz halk pattogása hallatszott.
- Hisz te magad mondtad, hogy Silasnak nincs szüksége a gyógyírre, mert egy megkövesedett szobor!-mire befejeztem a mondatott, rájöttem mekkora hülyeséget mondtam.
- Többé már nem, Elena!- mérgesen meredt könnyes szemeimbe.
Nem tudtam, mit mondhatnék, mindketten elhallgattunk és pattanásig feszült idegekkel vizslattuk egymást, éreztem, hogy nem mondhatok semmit, ami kicsit is ésszerű.
A nap éppen lemenőben volt, utolsó sugarait halovány erővel sugározta be a félig nyitott ablakon, messze innen, gondtalan emberek élik a mindennapi életüket, nem kell foglalkozniuk holmi ősvámpírokkal, akik bosszúra éheznek. Nekik nem hal meg a legjobb barátnőjük azért, mert boszorkány, ők egyszerűen csak normálisak.
Dühös voltam.
Tehetetlen voltam.
Vigaszt akartam.
Újra élni akartam!
Ezért nem törődve semmivel, vadon szájon csókoltam őt. Ajka meglepődötten tapadt az enyémre és csak a pillanat törtrészéig habozott, mielőtt forrón visszacsókolt. Karjaimmal átfogtam nyakát és beszívtam illatát. Nem voltak válaszok, de most a kérdések sem számítottak, csak ő volt és én!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése